Könnyed esti szórakozásra készültem, békés, ártalmatlan tanulságokkal, amikor rászántam magam az Into The Wild (Út a vadonba) megtekintésére. Aztán megtudtam a játékidőt: 148 perc. D’oh! Vajon van-e bennem annyi erő, hogy egy két és fél órás, saját kondícióimhoz mérten gigantikus hosszúságú filmet végig bírjak szuflával? Egyáltalán, lehet-e két és fél órán keresztül is érdekfeszítően mesélni egy utazásról? Hátradőltem, és megadtam az esélyt, hogy megtudjam – nem is bántam meg.
Két fajtája van azoknak a filmeknek, amelyek már az első jegyvásárló néző előtt egészen biztosan tudható, hogy akkorát fognak nyalni kis hazánkban, hogy rossz lesz nézni. Vannak a magyar készítésű művészfilmek, meg vannak az olyan filmek, mint az Into The Wild. (Na jó, van talán egy harmadik kategória, azok a filmek, amelyek annyira el vannak baszva, hogy sírva veszik át a mozik a kópiákat. Igen, a Kis Vukra gondolok, actually.) A Cloverfield váratlanságában is várható sikertelensége után ez a sokadik eset jól prezentálja azt a tényt, miszerint vannak olyan filmművészeti alkotások, melyek egész egyszerűen érvényüket vesztik az USA határát átlépve. Egy Cloverfield semmit nem mond a magyar mozinézőnek (megkockáztatom, úgy általában a magyar átlagembernek), ahogy az Into The Wildban rezgő mellékzönge, a hangulatot leheletvékonyan beborító árnyalat is teljesen érthetetlen. Számunkra.
Az Út a vadonba egy nagyon tipikusan amerikai film, az aktualitásérzet édes hiányával. A ’80-as évek elején játszódik, peregnek a filmkockák, és én is azt érzem, igen, ez a ’80-as évek Amerikájában készült. Vagy csak ott játszódik? Mindegy. A GDP növekedése, a terror előtti, savanyú nyugalom, a nagy testvér már nem húst szed fel, csak zsírjában hízik – és mégis, bármennyire is bűzlik az az időszak, igaz, csak néha csapja meg az orrunkat a szaga, kitermel még értékes, nem csavarként funkcionáló embereket. Chris McCandless ilyen ember. És nem csak a szó szerinti vadonba tart, hanem egyben tesz egy utat a “wild side”-on is, a koleszterindús létminimum játszóterein, a csövesszállón, a gyorsétteremben. Zsebében Thoreau Waldene, Tolsztoj könyvei, a Doktor Zsivágó. Néma jelek.
Út a vadonba – trailer magyar felirattal
Több különböző filmkritikában is azt olvastam, mint az Into The Wild legfőbb problémáját, hogy elavult, túltárgyalt, érdektelen posztromantikus témát tárgyal, Emile Hirsch pedig azzal együtt, hogy jól hozza a figura belső világát, ennek az anakronisztikus szerkezetnek az áldozata. Ez azonban féligazság. Annyiban romantikus film az Út a vadonba, hogy egy nagyon egyszerű alaptételt nosztalgikus hangulatban, néhol egészen gyönyörű képekkel illusztráltan ad elő. Ha a zenében van ambient stílus, most úgy érzem, hogy egy ambient-filmet láttam.
De mi ez az alaptétel, mi a lényeg? Nagyon egyszerű: van egy gyönyörű bolygónk, amire ha letekintesz egy szirtről, végignézel egy óceán partján, választ ad minden ontológiai kérdésre, érvényt veszti minden “Miért érdemes élni?”. Semmiért. Csak érdemes. Mert itt vagyunk. Mert itt lehetünk. Ez a legszebb, esszenciális üzenete az Into The Wildnak, és ha a rendezőként nem először próbálkozó Sean Penn nem próbálná könnykicsordultig felismertetni velünk ezt a tényt, szinte tökéletes lehetne ez a film. Így azonban néha elkomorodunk, kizökkenünk a transzból, és csöndben szitkozódunk, “Jól van már, értem én.”. De azért így is nagyon kellemes élmény marad az Út a vadonba, kifejezetten kedvessel nézős darab, és amiben nem kevésbé különleges élmény Eddie Vedder (gy.k. Pearl Jam) zenei közreműködése.
