And I asked myself about the present: how wide it was, how deep it was, how much was mine to keep.

— Kurt Vonnegut, Slaughterhouse-Five

Három év időterjedelme ma már örökkévalóság: ezalatt bálványok emelkednek, hullanak alá, mítoszok születnek. Három év elég volt Julian Assange-nak és Daniel Domscheit-Bergnek is 2010-ig, hogy aprócska szervezetüket hatalommá növeljék. Egy olyan erővé, amely az átláthatóságot zászlajára tűzve 400 ezer titkosított, iraki háborúról szóló dokumentum közzétételével akkora mennyiségű információt robbantott a világra, hogy az alapjaiban mozdult meg.

Azt, hogy ebből egyszer film lesz, szinte biztosra lehetett venni. A kérdés csupán az volt, milyen eszközökkel nyúl majd a témához Hollywood: képes lesz-e visszaadni Assange túlvilági karizmáját, agresszív zsenialitását, alkalmas lesz-e hitelesen, de nem túl aprólékosan, nagyobb tömegeknek is érthetően képernyőre gyúrni a WikiLeaks-sztori gerincét alkotó adathalmazt. Mert erről a történetről és szellemhajú éllovasáról mindenkinek megvan a maga véleménye, a maga (ilyen-olyan) információja. Egy film is csak egy lehet ezek közül: talán az objektivitás céljával készítik, talán pontosnak hitt adatokból, talán jó szándékkal, de a WikiLeakset körbeburkoló mítoszszövetből nehéz kibogarászni mindazt, ami autentikus, ami személyes befolyástól mentes.

Mi négy forrást vizsgáltunk meg: Domscheit-Berg visszaemlékezéseit, a We Steal Secrets című dokumentumfilmet, Hollywood variációját: a Fifth Estate-et, valamint Assange 2012-es, Cypherpunks című könyvét.

Daniel Domscheit-Berg: WikiLeaks – A leleplezés – Hogyan működtettük a világ legveszélyesebb weboldalát? (2011)

A régebben macskája, Schmitt neve alatt működő Domscheit-Berg írása lebilincselően érdekes. Hogy hiteles-e? Az már egy másik kérdés. Assange vakító dühe ez ellen a könyv ellen csak segítette annak népszerűségét, és most is ez az első számú forrás, amelyhez valaki nyúl, ha a WikiLeaks-történet mögé szeretne látni.

Ennek ellenére nehéz nem úgy olvasni, mint egy megkeseredett ember önigazolási kísérletét. Assange és Domscheit-Berg között 2010 szeptembere óta mindenféle kapcsolat megszakadt. Domscheit-Berg azóta OpenLeaks néven „egy még nagyobb átláthatóságra törekvő” honlapot indított, az Assange popsztárosulásával párhuzamosan meginduló, személye körüli misztifikációt megelőzendő (?) pedig WikiLeaks emlékeit könyvvé rendezte. Ez pedig mindent megtesz azért, hogy Assange-ot letaszítsa a szabadságharcos csillogó trónjáról. Assange keveset mosakszik és gusztustalanul eszik. Assange érzéketlen mások érzései iránt, hihetetlen időpontokban jelenik meg Daniel házánál és lenyúlja a ruháit. Ez itt csak karizmaszaggatás, semmi más.

Ez azonban nem tompítja el a könyv értékeit: megmutatja, milyen valósággá vetíteni egy álmot, háttérinformációt ad láthatatlan cenzúráról, és egy célról, amely túlságosan hatalmas ahhoz, hogy irányítani lehessen.

We Steal Secrets: The Story of WikiLeaks (2013)

Aki a leghitelesebbnek tekinthető, csokorba gyűjtött forráscsomagot kereste, az megtalálta. Ez a dokumentumfilm egy több mint kétórás, aprólékos gyorstalpaló az elmúlt néhány évről, történetmondása közben pedig olyannyira igyekszik a tökéletes objektivitás talajába vetni a lábát, hogy az már elbűvölő. Assange még sosem volt ennyire emberi: az újságcímlapok retusált arca mögött megbújó, megtörés felé siető ember, ugyanannyi hibával és félelemmel, mint bárki más. Talán nem is ő itt a hős, sugallja a film, hanem azok a „whistleblower”-ek, akik titkaikat a kezükbe adták. Beszél Chelsea Manningről, beszél az Assange-t ért szexuális erőszakok vádjáról, az emberről, aki mások titkait kiteregeti, de a sajátjait megtartja. Meg arról is, akinek a látomása elindított valami nagyon pozitívat valami nagyon új felé.

The Fifth Estate (2013)

Hollywood tündérmeséjét az idei év hozta el Assange folyamatos tiltakozása kíséretében: ellenkezése indokolható azzal is, hogy a film egyik fő forrása épp a Domscheit-Berg könyv. Assange és a főszerepre kiválasztott Benedict Cumberbatch levelezése a WikiLeaksen olvasható: „hiszem, hogy jó ember vagy, de nem hiszem, hogy ez a film egy jó film” – írta Benedictnek, megtagadva mindenféle kapcsolatot mind vele, mind a készítőkkel.

A szálat a film 2010-ben veszi fel, megmutatja az iraki iratok publikálása előtti feszült sajtópánikot a Guardian, a New York Times és a Der Spiegel szerkesztőségeiben, csak hogy aztán három évvel korábbra ugorjon megint. Berlinbe visz, Julian és Daniel első találkozásához. Julian inkább hős itt, mint bármi más, de nem a képregények kétdimenziós figurája: furcsa, halovány, antiszociális, de fejében tisztán feszülnek egy elképzelt jövő szálai. Talán ez is a probléma gyökere: hogy utópiáját véghez akarja vinni bármi áron.

A filmet nyilvánvalóan a színészek viszik a hátán, próbálva kiegyensúlyozni a forgatókönyv nyilvánvaló hiányosságait. Daniel Brühl ügyesen vívódik Domscheit-Bergként hűség és valóság között, a mellékszerepekben a hamarosan Időúrrá vedlő Peter Capaldi, Stanley Tucci, valamint Laura Linney teszi hitelesebbé a film kevésbé kidolgozott hátterét. A csokor azonban Benedict Cumberbatché, aki valamiképp Assange-zsá változott: akcentusuk, mozdulataik egymásba folynak, úgy az izlandi klub táncparkettjén, mint ezer ország ezer színpadán, ezer képernyőjén. Cumberbatch tehetsége minden alkalommal elképesztő, és remélem, karrierje még magasabbra ível majd, mint azt jelenleg is teszi.

A Fifth Estate nem akarja többnek mutatni magát, mint ami: kimondja, hogy ezek a képkockák csak egy szubjektív variáció árnyjátékai, és ez mindenesetre szimpatikus. Hiába azonban néhány okos megoldása, lenyűgöző színészi játékai, színes zománca alól egyértelműen hiányzik a tartalom.

Julian Assange (Jacob Applebaum, Andy Müller-Maguhn, Jérémie Zimmermann): Cypherpunks (2012)

Kilóg a sorból Assange könyve: ez nem a múltat vizsgálja, hanem a jövő következő lépéseit vázolja fel. Internetaktivistákkal, a kriptográfiát és a tartalomtitkosítás széles körű használatát hirdető „cypherpunkokkal” arról írt, hogyan válik az internet lassan a totalitarizmus legfontosabb eszközévé, a Wikileaks tapasztalataira alapozva pedig megmutatja, mit tehet ez ellen a civilizáció. Gondolatmenete legegyszerűbben így foglalható össze: titkosság a gyengének, átláthatóság a hatalmasnak. Utópiájában egy állami beavatkozástól védett, titkosítással elkerített területet jelöl ki a magánszemély élettereként. Víziója egy olyan világról szól, ahol nem olvassák el a leveleidet, nem figyelik a Facebookodat, és nem vizsgálják, mit írtál a Google-be. Őrszemnek tartja magát, aki figyelmeztetést kiált a sötétbe.