Wong Kar-waj hongkongi rendező főként lassú tempójú szerelmes-romantikus témáiról ismert (Szerelemre hangolva, 2046, Édes2kettes). Nem hazudtolta meg magát akkor sem, amikor leforgatta első angol nyelvű filmjét, a My Blueberry Nights (A távolság íze) címűt. A szép képek és jól összeválogatott szereplőgárda miatt mindenképp ajánlott, de a sűrűre sikerült szirup miatt inkább csak azok nézzék, akik bírják a nagy dózisú romantikát.
Kar-waj irigylésre méltó helyzetben volt. Rendelkezésére állt korunk egyik legszebb és legtehetségesebb (mainstream) jazz dívája. Ravi Shankar lánya, Norah Jones nem csak gyönyörű, fátyolos hangját, egyedi édes-bús dallamait, hanem (sajnos nem túlzottan meggyőző) színészi képességeit is adja a produkcióhoz. Jones alakítja ugyanis a film főszereplőjét, Elizabeth-et, a zűrös magánéletű, szelíd kis pultoslányt.
A bonyodalmak a valószerűtlenül jóképű Jeremy (Jude Law) kávézójában kezdődnek, ahol Elizabeth szembesül párja hűtlenségével, és azzal, hogy közös életük már a múlté. A lány Jeremy-nél hagyja a közös lakás kulcsát megőrzésre és továbbításra, de ilyen könnyen nem szabadul a múlt elől. Éjszakánként, közvetlenül zárás előtt még vissza-visszatér, társaságot talál a szintén emberi közelségre vágyó Jeremy-ben, és a megmaradt piték romjai felett barátság szövődik közöttük. Aztán mégis eljön a pillanat, hogy Elizabeth el tud végre szakadni a múlt árnyaitól, és maga mögött hagyja Jeremy kávézóját, a várost és a kulcsokat.
A film Elizabeth vándorútjáról mesél, a lányról, aki amerikai városokat járva igyekszik összeszedni a pénzt egy kocsira, és ami talán ennél is fontosabb, próbálja megtalálni önmagát. Csendes, lassú, meleg színekkel fényképezett történet a My Blueberry Nights. Végig finom, fülbemászó jazz szól, a nyitó dal mindjárt Jones kisasszony előadásában, de feltűnik még a soundtracken Ty Cooder, Cat Power és Otis Redding is. S mintha a képi világ is egy hosszúra nyújtott, igényes videóklip volna az egymástól egyébként (főleg hangulatban) kevéssé különböző dalokra komponálva. Néha már úgy érezhetjük, festmények sorát látjuk, nem is hús-vér embereket a szétcsúszó, homályos, bársonyszerű, gyönyörű képeken.
Elizabeth végül eljut omega helyett alfába. Pultoslányként és bárpincérként olyan emberekkel hozza össze a sors, mint az egymást tépő, tragikus történetű házaspár (Rachel Weisz és David Strathairn) vagy a játékszenvedélye rabságában őrlődő lány (Natalie Portman). Elizabeth része lesz életüknek, még akkor is, ha aktívan nem vesz részt benne, csak csendes szemlélőként beletörődik az események alakulásába.
A nagynevű színészek remek teljesítményt nyújtanak, Lawt, Weiszt, Strathairnt és Portmant nem csak hogy imádja a kamera, hanem kiválóan hozzák a laza vonalakkal felskiccelt figurákat. Azt ugyanis túlzás lenne állítani, hogy egy-két személyiségjegynél vagy tulajdonságnál több került volna ezekbe a szerepekbe. Ez azonban nem a színészek hibája. Ők ennyit kaptak: aranyszívű, romantikus lelkű kávézótulajdonos; hisztérikus, de őszinte rendőrfeleség; alkoholista, depressziós rendőr; és a kissé megkeseredett, cinikus és szélhámos “pókerbajnoknő”. Tőlük, mellettük tanul önismeretet és életet a kedves, babaarcú főszereplő, akin azonban a jellemváltozás (hát még fejlődés) jeleit az utolsó pillanatig sem látjuk, sajnos. Annyira azért nem jó színésznő Jones, hogy ebből a kevés anyagból értelmesen építkezzen.
My Blueberry Nights trailer
Mindezek ellenére értékes és szerethető film a My Blueberry Nights, kedvesen, megértően beszél emberekről, gyengeségeikről, erejükről. A fényképezés és a szereplőgárda miatt eleve megér egy misét. Az utolsó jelenetért viszont kár volt. Enélkül azt mondanám, remek film, így viszont csak annak merem ajánlani tiszta szívvel, aki nem riad vissza a szirupos romantikától.
Linkek: