— Film

— 2008. April 2. 19:32

— Írta: Varga Csaba

Ahogy a bakancsot feldobni érdemes

Egy végtelenül kedves és szép film a Bakancslista, két zseniális színésszel a főszerepekben, akik újabb bizonyítékát adják annak, hogy miért is szeretjük őket annyira. Tipikusan olyan mozi ez, amit arra gyártottak, hogy egy nagyon kapós közönségfilm legyen, és be is tölti ezt a szerepet, még úgy is, hogy a happy end a sztoriból adódóan kizárt. Néhol kicsit túlzásba viszik a szépet, és öregszem is tőle vagy húsz évet, viszont ad pár jó tippet, hogy mivel töltheti el az ember a maradékot.

A történet két középkorból már alaposan kifelé hajló pasasról szól, akiket a véletlen egy kórterembe sodor egy kórházban, és mindkettejüknél halálos betegséget állapítanak meg. A diagnózis rák, amiből a teljes felépülés nem lehetséges, viszont egy kezeléssorozat után még predesztinálnak nekik egy jó évet. A két férfi teljesen más irányból jön múltját tekintve: egyikük (Carter Morgan Freeman) egy két lábbal a földön járó, egyszerű autószerelő, aki világ életében tisztességesen dolgozott a két kezével, hogy a családjának mindig biztos kenyeret tegyen az asztalra; a másik (Edward Jack Nicholson) előzővel szemben a fényűző milliomosok életét éli, habár ő sem küzdött kevesebbet azért, amije van, ez pedig konkrétan az a kórház, amiben fekszenek, illetve ezek igen jól profitáló hálózata.


Bakancslista trailer

Miután megtudják, hogy nagyjából egy évük van hátra az életből, és átesnek egy hosszas kezeléssorozaton, ami alatt egészen jól összebarátkoznak a kórházban, Edward előáll azzal az ötlettel, hogy ne a maradék időt síratva keseregjenek egy évet, inkább lássanak világot. Ezen a ponton belefutunk némi (egyébként teljesen érthető és a karakter jellemét gyönyörűen megfestő) dilemmán. Carter ugyanis törődő apa és férj, aki nem akarja az utolsó pillanatokban sem magára hagyni a családját, de végül valószínűleg élete döntését nyomja le a saját torkán, magára gondol, és nekivág a kalandnak.

Ez után jön a két fazon utazása a világ körül: elutaznak Egyiptomba, ugranak ejtőernyővel, versenyeznek sportkocsikkal, bevállalják a tetoválást, és még a Himaláját is megpróbálják megmászni. Az utazásokat végig velük együtt élvezi az ember, annyira hitelesen és őszintén jönnek le a karakterek élményei a színészeken keresztül – és itt kell megjegyezni, hogy hibátlan a színészválasztás. Freeman hozza azt a max pontos figurát, aminek a vonásait és természetét már nagyjából ismerjük a Remény rabjaiból vagy a Millió dolláros bébiből, Nicholson pedig a Lesz ez még így se háklis krapekját, itt viszont idővel hátrahagyja a marconaságot, és átmegy jóbarátba. Az egyetlen apró hiba itt, hogy annyira erősek ezek az áthallások, hogy néhol már azt várnánk, úgy szólaljanak meg a színészek, mint a másik filmjeikben, de az itt végbemenő jellemfejlődések határozottan mutatják: másokról van szó, és ez lassan egészen pontosan körvonalazódik.

Ami a megvalósítást illeti, a helyszínekkel és képekkel (lévén szó a világ legszebb tájairól és legintenzívebb élményeiről) nem kéne, hogy különösebb gond legyen, és az esetek nagy részében nincs is. Néhol viszont már mintha annyira belefeledkezne a rendező a szépélmények cseppfolyóssá alakításába, hogy alkalmi szinten a mozivászon átázik a nyáltól. Például az egyiptomi és a párizsi jelenetek hátterében lemenő nap már annyira lilás-narancs színű, hogy az a gondolatom támadt, hogy 1) valamit nagyon elrontottak az utómunkával odanyesett háttér festésekor, vagy 2) itt hamarosan egy Brokeback Mountain-t meghazudtoló homojelenet készül. Ezek a két barát megható kalandját kétes tekintettel nézhető szerelmes opusszá formáló beállítások azok a pontjai a filmnek, ahol némileg felszisszentem.

Illetve még egy dolog: ez egy öregember-movie. Nincs szó stílusteremtésről, mert pont ugyanazt látjuk, mint amit Anthony Hopkins is csodálatosan hozott a Leggyorsabb Indianban. Ott egy egész életen át dédelgetett álom megvalósításáról volt szó, itt pedig nagyjából ugyanez, azzal a kivétellel, hogy Freeman figurája soha nem is gondolta, hogy mindezt átélheti. Habár az akciódúsabb, energikus jelenetekben nem halljuk a csontok nyikorgását, de a gyakori beszélgetős közjátékok már sokszor vezetnek oda, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy másképp éli meg ezt a filmet és a mondanivalóját a fiatalság, mint a 40+ korosztály. Ez persze természetes is így, de nekem speciel a lumbágóm előjött, mikor felálltam a film végén, és egy gyors tudattisztítás kellett hozzá, hogy visszaszálljak a saját idősíkomba és testembe.

A film végén a finálé elkerülhetetlen, hiszen a történet arról szól, ahova tart, a befejezés alcíme viszont egyértelműen az “igen, nekik gyönyörű napjaik voltak, és most vigyorognak a túlvilágról, örülj te is”, hogy mindenki a legszebb érzései közepette a helyére tehesse az élményt. Összességében az biztos, hogy a Bakancslista hangulatában, elbeszélésmódjában, karaktereiben azokat a filmeket idézi, amelyek nem csak a pillanatnyi marketingnek köszönhetően felkapottak, hanem hosszú távon is fennmaradhatnak, és mint ilyen, egészen egyedülálló az utóbbi hónapok filmtermésében. Az egyetlen felróható hibája, hogy épp egy kicsit túlcsordult a szirup, ami miatt biztos nem támadna gyakran olyan flashem, hogy elő kell vennem újranézésre, de ritkán, a megfelelő hangulatban még előkerülhet.

Linkek: