Ezzel a filmmel kapcsolatban van nagyjából négy-öt párhuzamos gondolat, ami egyszerre érvényesül, és együtt adja ki a végeredményt. Kezdjük az elején, nézzük a sztorit. A főszereplőnk, Michael Clayton (George Clooney), egy neves jogi vállalat úgynevezet tisztogató embere, aki mindig a legfontosabb ügyfelek után takarítja el a legnagyobb szart. Gyorsan és megbízhatóan simít el minden problémát, szerzi meg a legbiztosabb ügyvédet, egyengeti a talajt, hogy az ügyfél renoméja ugyanolyan makulátlan maradjon, mint a jogi vállalat háza eleje. Aztán jön az, amire senki nem számít: a cég egyik legjobb embere váratlanul idegösszeomlást szenved, egy fontos tárgyaláson egyszer csak meztelenre vetkőzik, és ez után sem éppen politically correct módon teszi-veszi magát. Válságkezelés bekapcs, Claytonnak kell gondoskodnia a kollegáról, akiről aztán kiderül, hogy épp saját ügyfele szennyesét akarta kiteregetni, miután rájött, hogy nagyobb a kupac az illetékesek után, mint amit emberi jóérzéssel vagy akármennyi pénzzel a szőnyeg alá lehetne söpörni. Clayton felveszi a fonalat, persze bajba is kerül, de akkor már az igazság ügye a hajtóerő.

A sztori tetszik, bár nem mondanám, hogy oltári meglepetések vannak benne, vagy olyan fordulatok, amikre az ember nem is számítana. Kiszámítható, kalkulálható, egyenletes lefolyású mozi ez, de a megvalósítás nagyon szépen viszi el a hátán az egészet. A szokványos politikai/jogi krimi alaptörténetet ugyanis egy gyors tepójú, autósüldözős-oknyomozós akciószagú valami helyett a rendező Tony Gilroy leviszi minimálba, az aláfestő zene egy gyönyörű ambient, és a fókusz innentől nem is annyira a cselekményen, mint a szereplők ez alatt megélt jellemváltozásain és moralitásjátékán van. Az elmúlt nagyjából fél év hasonló próbálkozásai után pedig szinte el sem hiszem, hogy egy vállalható, tényleg igényes dolgot sikerült letenni az asztalra, ami Amerikából jött.

Ahogy a film címe is mutatja, a reflektorban a főhős karaktere áll, de egyébként ugyanennyire nyomon követhetjük mondjuk a szóban forgó nagyvállalat egyik fő emberének döntési dilemmáit is, és erre sincs sokkal kisebb hangsúly helyezve. Ezt jól illusztrálja Tilda Swinton mellékszerepért kapott számtalan filmfesztes jelölése, és persze ott van még az a hazavitt Oscar is. A szereplők elemezgetésénél viszont érdemes megjegyezni, hogy ezen a téren van a film egyik hibaként felróható pontja is. Nem a szereplőkkel van a baj, inkább a karakterek sztoriban kezelésével, avagy nem igazán sikerült levágni, hogy ki kicsoda, kinek a kicsodája, és hogyan is került oda. Így némileg követhetetlenek a szálak, de idővel azért leesik minden, és a történet felfogását szerencsére ezek a csúszott leesések nem csorbítják.

A film viszont nem csak a karakterek kezelésében egyensúlyoz szépen, hanem az egész sztorit nagyon fegyelmezetten vezeti le, amitől az egész kap egy feszült folyamatosságot. Ezt húzza alá gyönyörűen a lassú tempójú filmzene, ami egyben a magyarázat is arra, hogy miért hoztam én elő az Ütközéseket. A rácsodálkozós, szépérzésektől vagy épp fájdalmas rájövésektől terhes filmekre jellemző hangulat jön itt elő, aki pedig komponál, nem más, mint James Newton Howard. A zeneszerző ismeretében, aki olyan mozikhoz jegyzi a hangaláfestést, mint a Grand Canyon, az Ördög ügyvédje vagy a Hatodik érzék (hogy csak néhányat említsek az egyébként elképesztő hosszúságú filmográfiából), egyértelművé válik ez is. A filmsztori, a rendező és a zeneszerző mellérendelése abszolút telitalálat.

Michael Clayton trailer

Az elején említett együttjátszó dolgok tehát a történet, a karakterek, az ezeket megelevenítő színészek, a rendező és a filmzene. Ezek együtt, teljes összhangban és abszolút egyenlő mértékben adják ki azt a Michael Claytont, amitől ez a film 2007 egyik legjobbjaként emlegethető.