Miután lassan az összes jelentős Marvel– és DC Comics-szuperhősből kifogy a képregényadaptációkba súlyos dollármilliókat invesztáló (és még annál is nagyobb termést vizionáló) Hollywood, jócskán felértékelődött az utolsóként maradtak helyzete. Az IMDb a tanulság, mennyire sivár a Marvel Studios jövőképe a nem is olyan soká beköszöntő 2012 után: az Avengers-t és az újabb Spider-Man rebootot lezavarva olyan hősöket akarnak még lenyomni a torkunkon, mint a maximum ásítós rétegérdeklődést kiváltó Ant-Man vagy Nick Fury, illetve a moziban először az X-Men Origins: Wolverine-ben felbukkanó, majd saját filmet kapó Deadpool. Utóbbi azzal a Ryan Reynoldsszal, aki idén már megbukott egy hasonló filmmel: a Zöld Lámpás csak újabb példa, hogy hiába hangzik jól, hogy százmillió dollárt kerestél egy filmmel, ha közben kétszer annyit költöttél rá. A színészi oldalról nézve pedig Reynolds “kreált sztársága” sem volt olyan egyértelmű, mint most: míg a hullám kezdetén Christian Bale-ek, Edward Nortonok és Robert Downey Jr.-ok álltak a stúdiók előtt egy-egy forgatási nap közben frappuchinozva, eljöttek azok a napok, mikor beköszöntött a hősök alkonya.

Aki olvasta az imént említett cikkemet, elég egyértelműen láthatja, mennyire bíztam benne, hogy az Amerika Kapitány képében nemcsak egy szinte egyértelmű nyári blockbustert, hanem egy olyan filmet sikerül Joe Johnstonnak összehoznia, amelyben egy jó képregényadaptáció minden eleme ötvöződik: az eredeti mű és hősének szellemisége, az azt körülölelő világ és annak hangulata, és végül a végtelenszer aláhúzható, de nehezen megfogható stílus, mely egy nem kevés hibával bíró Vasembert is az elmúlt évek egyik legjobb comic movie-jává emelte.

Amerika Kapitány jött, látott, és ellenfeleit legyőzte. Az első bosszúálló előző életében Steve Rogers (Chris Evans) volt, csak egy srác Brooklynból (ahogy a film nem is egy, hanem két fontos jelenetében is elhangzik), a nép egyszerű fia, aki nem azért akar a seregben szolgálni, mert bírja a nagy stukkereket, de még rejtett szadista hajlamai sincsenek, csupán meg akarja védeni hazáját és annak polgárait, amerikaiakat – és egyébként “nem bírja a tahókat”. Hiába tesz meg mindent, hogy a seregben szolgálhasson, Amerika büszke polgára egy kis asztmás, alultáplált nyápic, akiben több a büszkeség, mint a protein.

De a szíve tiszta – mikor Chester tábornok (a már szinte csak ráncokból álló Tommy Lee Jones) gránátot dob a gyakorlatozó katonák közé, egyedül ő vetődik rá, így védve bajtársait, ami még akkor is sokatmondó tett, ha utólag kiderül, csak gyakorlógránátról van szó. Nem véletlenül adja meg az esélyt éppen neki előzőleg Erskin professzor (Stanley Tucci), hogy fizikai állapota ellenére bejusson a seregbe, majd rajta próbálják ki a tudós szérumát, melynek köszönhetően Rogers elindul a hőssé válás útján.

Joe Johnston egy darabig egészen ügyesen terelgeti színészeit lineáris, de nem unalmas útjukon. A fiú a kísérlet után szinte egyből próbára kényszerül, és elfogja a szérumot ellopni készülő ügynököt, aki viszont részben sikerrel jár, mert lelövi Erskint, így Rogers csupán egyedüli prototípusa marad egy félbeszakadt szuperkatona-programnak. A bizonyítás lehetőségét is elveszik tőle, a harctól távol tartják, és a kapitalista Amerika bohócává válik, akiért lelkendeznek az otthoniak, de a fronton, a valóságban maga is rádöbben, hogy óriási izmai és ereje ellenére csupán egy pojáca lett belőle. Végül önmagának teremti meg a lehetőséget, és saját erejéből válik hőssé, valódi amerikaiként válik Amerika Kapitánnyá – megmenti bajtársait és legjobb barátját, majd legendává válva bevégzi küldetését.

Erről szól elméletileg Az első bosszúálló – de Johnston rendezésében valami mégis elveszik, miközben a filmet nézzük. Értjük mindazt, amit az imént leírtam, mégsem áll össze a kép: míg élvezzük a szinte Vasember-szintű akciójeleneteket és a nagyszerűen kitalált, steampunk hatású fegyverarzenálban gyönyörködünk, minden egyes párbeszéd olyan kikacsintós, amerikai maszlag-klisékbe fullad egy idő után, amelyek kikacsintásuk ellenére is derékba törik a filmélményt.

Dominic Cooper / Howard Stark

Ennek köszönhetően egy idő után nem tudjuk más nyakába varrni a zakót, csakis Johnstonéba. Amerika Kapitánya egy pillanatra se válik azzá a hőssé, akiért szorítani tudtunk a film elején, hogy elérje célját, és harcolhasson a hazájáért, miután alig pár percet ad neki ebben a filmben, hogy emberként tekinthessünk rá. Marionettbábuként rángatja-ugráltatja végig saját filmjén, és az egyébként nem túl karakteres Chris Evans sem az a figura, aki a “kedves-csöndes sármőr” szerepén túllátva ellen tudott volna szegülni direktora bilincseinek. Így az a fura helyzet áll elő, hogy hihetőbb és életszerűbb szinte minden mellékszereplő Az első bosszúállóban: a nemrég Szaddam Husszein fiát eljátszó Dominic Cooper majdnem olyan szerethető és szexi Howard Stark szerepében, mint “fia”, Robert Downey Jr. Tony Starkja, és a hős köré gyűlő csapat is nagyszerű, pár jó beszólásnál többet érdemlő figurákból áll (mint a Dum Dum Dugan, azaz Neal McDonough). Még Hugo Weaving übermensch-i Red Skulljában is több élet van úgy, hogy őt csak a hatalom és a pusztítás érdekli, melyet a Hitler fölé növő szervezetével, a Hydrával majdnem tökélyre is visz. (A “Heil Hydra!” kiáltások hátborzongató nevetségessége jól példázza, mennyire nem érezte Johnston, mi a cikihatár saját filmjében.)

Captain America: The First Avenger trailer

Így egy rendkívül fájó és sajgó élmény, egy kimaradt ziccer, egy ötösről fölébikázott labda marad az Amerika Kapitány, amelynek elemei egyszerűen nem állnak össze. És ezért egyértelműen egyvalaki okolható: a rendező, akinek karrierjén végigtekintve láthatunk néhány sima bukást (Rocketeer – 1991, The Wolfman – 2010), meg egy rakás olyan filmet, amely ugyan dollárszázmilliókat hozott stúdiójának, de azért szerintem ritkán sírunk vissza egy Jumanjit, vagy egy Jurassic Park 3-at. Továbbra is úgy gondolom, hogy valami nagyon nagy mellényúlás kell, hogy történjen 2012-ig, hogy egy The Amazing Spider-Man, The Dark Knight Rises és persze The Avengers trió ne hozza vissza a hitünket a képregényfilmekben, az idei azonban egyértelműen a csalódások éveként marad meg a fejemben. (Hármas.)