Amikor ipari mennyiségű popkornnal és a 3D szemüveggel felvértezve beléptem a vetítőterembe, nagyjából képben voltam, hogy mit várhatok Luhrmann új filmjétől. Biztos voltam abban, hogy szédületes képorgia bontakozik majd ki előttünk, remek, buli hangulatot idéző zenékkel a háttérben, amik őrült álomként sodornak és repítenek. Azért viszont nem számítottam, hogy a dialógusok fizikai fájdalmat okoznak majd és a színészek eszköztára kimerül a könnybe lábadt szemekben és az operett-konfliktusokban.

Luhrmann munkásságával középiskolás koromban találkoztam először, amikor egy rendkívül pörgős, feszes, intenzív és nagyon szerethető Rómeó és Júliával hozta közelebb Shakespeare klasszikusát az X generáció fiataljaihoz. Már ebben a produkcióban is felvonult minden, amiért alkotóját lehet szeretni vagy épp utálni: a harsányság, a túlzások, a mindent átható zeneiség és a friss hangszerelés. A jó hagyományt követte a szép Moulin Rouge (Nicole Kidman és Ewan McGregor feledhetetlen kettősével), majd a nagy történelmi tabló Ausztrálián át már el is jutunk a Gatsbyhez.

A nagy Gatsby sztoriját F. Scot Fitzgeraldtól, a XX. század első felének egyik legnagyobb amerikai írójától, annak azonos című regényéből kölcsönzi. A történet amellett, hogy egy nagy szerelmet helyez középpontjába, emléket állít a világháborúk közötti jazz-korszak féktelen hedonizmusának, melyet alkoholtilalom és az emiatt kiépült szervezett bűnözés terhelt. Gengszterek, háborús veteránok, művészek és az életet élvezni akaró, az amerikai álomban még hinni próbáló feltörekvők és szerencsevadászok népesítik be a tablót.

A korszaknak a szabadság eufóriájában fogant, kissé dekadens miliője kiválóan passzol egy színes-szagos, nagy formátumú jazz-filmhez, aminek a körvonalai kisejlenek A nagy Gatsbyből. A szépek és gazdagok világában járunk, már pörög a Wall Street, a nagymenők pedig tomboló partikon vezetik le a napi feszültséget. A történet, melyen bróker narrátorunk (Gatsby szomszédja, s egyben szerelmének távoli rokona) vezet végig, igencsak egyszerű. Fiú találkozik lánnyal, szerelmesek lesznek, aztán jön a háború, a fiú szegény, a lány gazdag, majd a lány férjhez megy, s a fiú hiába emelkedik a pénzarisztokrácia köreibe, már késő. A fiú azonban nem adja fel a reményt, és egész életét annak szenteli, hogy visszaszerezze a lányt. Lehetne ragozni, hogy pusztító vágy, romboló szenvedély kerül szembe hatalommal és pénzzel, nagy ambíciók az ember törékenységével, de ebből itt sokat nem kapunk.

Luhrmann filmje némi morális dilemmával és keserédes romantikával fűszerezett izgalmas korképet ígér, de hiába a nagy igyekezet, sem igazán szórakoztató, sem igazán mély nem lesz, pedig a játékidőbe férne bőven mindenből. Nem tudom, hol sikkad el a dolog. Nem vártam sokat, mégis csalódottan álltam fel a székből, mert nem kaptam meg a varázslatot, nevetéssel, könnyekkel, dögös zenékkel és remek színészekkel. Pedig majdnem minden megvolt.

Tény, hogy Leonardo DiCaprio az utóbbi években újra szárnyal, és bár mintha rá írták volna, a címszerepben mégis túl sokat ripacskodik és erőlködik, s csak néha villan meg valami igazi a játékában. A zavarba ejtően törékeny Carey Mulligan is telitalálatnak tűnik Daisy Buchananként, Gatsby szerelmének tárgyaként, de ő is üres marad, pedig az elmúlt években csak parádés alakításokat láthattunk tőle. A narrátor, Nick Carraway (Tobey Maguire) pedig, mintha ott sem volna, bár bőven tölt időt a vásznon. A megcsalt, megbántott férjek és a mindenre kapható csajok pedig tényleg csak biodíszletek ebben a meseszerű kavalkádban.

Ami a fényképezés mellett még felfelé húzza a film összértékét, az a zene. Egyenlő arányban vonulnak fel a húszas évek jazz, blues klasszikusai és a modern hip hop, r&b, olyan nevek tolmácsolásában, mint Cole Porter, Louis Armstrong vagy a kortársak közül Jay Z, will.i.am és Kanye West. A dalok sajnos többnyire elhasznált klisék, kivéve az üdítő Lana Del Reyt, akiben találkozik a két éra és magát gengszter Nancy Sinatrának nevezi. A bársonyos hangú dög-díva Young and Beautiful című dala bűvös-sejtelmesen hömpölyög át a filmen, tökéletesen életre keltve a kor szellemét. Hasonló élményt nyújtott a Jack White által elővezetett Love Is Blindness.

Összességében azt kell, hogy mondjam: Luhrmann kicsit feldühített. Amilyen kiváló stílusban és arányérzékkel készítette elő a rejtélyes Gatsby figurájának megjelenését, rajzolta meg szédítő selyemörvényben Daisyt, vagy pörgette bele nézőjét a (3D-vel ügyesen megsegített) party hangulatba, a parádés indítás ellenére végül mégis csak egy közepes irodalmi adaptációt tett le az asztalra.

A nagy Gatsby trailer