Baltasar Kormákur, izlandi rendezővel először a 101 Reykjavík című remek elsőfilm kapcsán találkoztam, amely egyszerre volt borongós és vidám, hűvös, de mégis szívet melengető. A Titanic fesztivál most a művész 2006-os, Vérvonal (Mýrin) című filmjét hozta el Magyarországra. A Vérvonal a fent említett kedvencnél sokkal borúsabb, sötétebb tónusú, szürkébb és hidegebb.
A film története és hangulata baljós, sejtelmes és határozottan rémisztő, bár nem horrornak készült. Nagyon intenzív zene (főként érzelmekkel teli kórusművek, kis háttérben kúszó ambienttel párosítva) szolgál aláfestésül a nem kevésbé ütős képi megoldásokhoz. Gyakran lettem libabőrös, pedig itt nem a félelemkeltés lett volna a lényeg, de Kormákur kiválóan tud hangulatot teremteni. A nézőn is eluralkodik a kilátástalanság, a paranoia, ami egy pár százezres lakossággal rendelkező, nagyon északi szigetországnak szinte szükségszerű sajátja. Itt mindenki ismer mindenkit, de ennek kevesen örülnek igazán. Nehéz megőrizni a titkokat vagy éppen eltűnni, ha valaki azt szeretné.
A történet viszonylag egyszerű, és mégis ezen a ponton van problémám Kormákur alkotásával (pedig Arnaldur Indridason saját regényéből írta a forgatókönyvet). Történik egy gyilkosság. Megölnek egy idős kamionsofőrt, akinek a múltjából meglehetősen érdekes tények látnak napvilágot a nyomozás során. Néhány kisebb kitérő után el is jutunk a gyilkosig, de az egész valahogy nem áll össze. Baj van az indítékkal, nincs kidolgozva a “mit és miért”. Értem én, hogy sokszor csak sejtetni akarja azt, amit nem érdemes kimondani, de a végére már sok lesz a homályból. Nem arról van szó, hogy ne lehetne felgöngyölíteni a szálakat, mert ezzel nincs gond. Az ördög szokás szerint a részletekben bújik. Azokban a részletekben, amik valamiért nem akarnak összerendeződni.
A film szerint Izland lakosságának génállományáról nyilvántartást vezetnek. Így a származás kérdésében nem léteznek már titkok. Házasságtörő viszonyokból fogant gyermekek adatai alapján leszármazásuk pontosan visszavezethető a géntérképen. Kormákur és szerzőtársa ebből az alapból egy meglehetősen gyengécske nyomozós történetet kerekített, pedig szülők és gyermekek kapcsolatáról érezhetően van mit mondania, és tudna is mit mondani.
Nézőpontunk egyébként egy Clint Eastwoodot megszégyenítő hidegvérrel felfegyverzett kemény, de tisztességes zsaru. Személyes tragédiája beárnyékolja a bűnesetektől amúgy is sötét hétköznapjait. Története inverze a másik (a gyilkos) szál apa-gyermek kapcsolatának. Gyermekek és szülők viszonyai, egymástól való függésük szolgálnak a film történetének gerincéül. A nyomozó képes elfogadni és szeretni lányát, aki minduntalan elbukik, de ő, az apa, újra és újra felemeli. A másik szálon egy gyermek nem tudja elfogadni szüleit, gyűlöli őket (akár el sem követett) bűneik miatt. Mindkét szál lezárul, az egyik szép, meleg, megnyugtató ölelésben oldódik fel, a másik dühből elkövetett erőszakban ér a csúcspontra.
A Vérvonal képei hihetetlenül erősek, zenéje zseniális. A szereplők közt kibontakozó bonyolult kapcsolatok ábrázolásában néhány vonással képes elképesztő mélységeket teremteni a rendező, aki nagyon finoman, nagy figyelemmel vezeti színészeit. Egy-egy pillanatba képes belesűríteni egy életnyi fájdalmat vagy örömöt. Összességében remek atmoszférájú, izgalmas hangulatú film ez, jó alakításokkal (kiemelendő a főszereplő Ingvar Eggert Sigurdsson) és sajnos sok gyengeséggel a dramaturgia tekintetében. Ennek ellenére mégis méltó utóda a 101 Reykjavíknak.
Korábban a Kultblogon: