Uncle Sam mindig megoldja a problémákat, pénz nem számít. Vagy az Amerika Kommandó és Michael Dudikoff az örök siker kulcsa? Talán sosem tudtuk volna meg, ha Aaron Sorkin forgatókönyvíró nem csinál Tom Hanksből piás puncivadászt, Julia Robertsből szélsőjobbos ladyt, Philip Seymour Hoffmanból pedig minden titkosszolgálatok fekete bárányát. Charlie Wilson háborúja, avagy a film, amely egyszerre játszik az idei év legnagyobb blődsége és legjobb komédiája címért, plusz egy férfi mellékszereplői Oscarért, a tovább után.
Aki nézte az Elnök emberei című, magyar csatornákon is változó gyakorisággal és intenzitással fel-felbukkanó, zseniális politikai szatíra-sorozatot (már szinte nincs olyan magyar kereskedelmi/közszolgálati csatorna, amely ne vetítette volna valamelyik évadot, aztán persze mindig rájönnek, hogy a magyar tévézőt egy intellektuális és intrikus politikai széria rohadtul nem érdekli, so cruel), azoknak kábé eddig tartott a cikkem. Na, a Charlie Wilson háborúja is ezt a vonalat viszi, csak több benne a viszki, kötelező végigröhögni annak ellenére, hogy emberek tízezreit mészárolják le benne két pergőtűz között egymással parolázó és adomázó ruszkik, plusz egy megfontolt és gondterhelt, de mosolygós Martin Sheen helyett van benne egy Döbrögi és Raoul Duke legjobb vonásait egyesítő, de nehezen komolyan vehető Tom Hanks. AIDS-es meleget és autistát már játszott, nyilván így ötvenen túl rájön az ember, hogy még sok mélylélektani búvártanfolyam, és a való életben is rendszeressé válik a reggeli kávé mellé leszaladó dupla antidepresszáns.
A többség azonban nem nézte ezt a frankó sorozatot, így regélek még egy kicsit. Szóval ugye az alapszituáció szerint Charlie Wilson texasi kongresszusi képviselő két pezsgőfürdő között rákap a szegény afgán nép problémájára, konkrétabban, hogy a szovjet hadsereg rajtuk próbálja levezetni a szibériai lőszergyárak termelését. Tesz hát egy semmitmondó gesztust, aztán már azon kapja magát, hogy maga is elhiszi, hogy neki kell meglépnie azt a lépést, amitől Brezsnyevéknek elgurul a gyógyszere.
Na és itt jön a bullshit, amitől kissé parasztvakítás jellegű lesz a film. Itt elkezdődhetne valami intrikus, “csak csöndben, csak halkan, nehogy gáz legyen” típusú, kémekkel, ügynökökkel, CIA-vel és KGB-vel terhelt, alapvetően a téma komolyságát tiszteletben tartó, de nagy és emlékezetes beszólásokkal tűzdelt történet, amit Az elnök emberei csúcsra járatott. S amit ehelyett kapunk, az egy South Park-évad legeslegjobb poénjainak szintén mozgó, idiotisztikus, banális őrület. Tom Hanks tökéletesen játssza el, hogy kétezer légvédelmi rakéta vásárlása alatt is valamelyik texasi titkárnőjének megkettyintésén jár az esze, csak akkor hiteltelen egy pöttyet, amikor a konklúzió kibontásakor bociszemekkel beleles a kamerába, hogy “igen, elzavartuk Szásáékat, de tíz év múlva már minket fognak lőni bin Laden emberei azokkal a fegyverekkel”.
A legdurvább pedig az az egészben, hogy annyira működik a dolog, hogy nem is fog feltűnni egy szűk százalékon kívül senkinek, hogy a rohadt életbe is, itt mégiscsak arról van szó, hogy a szovjet hadsereg hajszál híján kiirtott egy egész népet a csodás 20. század végén, és nem pedig arról, hogy a végig stand-up comedyt toló Philip Seymour Hoffman mekkora Félelem és reszketés Las Vegasban-fej már ezzel a napszemüveggel és retro-bajusszal. (Utóbbi megállapítás alól egyébként én sem vagyok kivétel, a Hot Fuzz óta nem vigyorogtam ennyit filmen.) Szóval mindenkinek ajánlom a Charlie Wilson háborúját megtekintésre, feltehetőleg benne tisztelhetjük 2008 legjobb vígjátékát, de azért én írtam egy mailt Mike Nichols rendezőnek, hogy ugyan menjenek már a jó büdös francba, költözzön Kabulba, ha ekkora ásznak hiszik ott magukat a srácok, az USA naposabb felén.
Charlie Wilson’s War trailer