Jean-Claude Van Damme lecsúszóban van, karrierje zsé kategóriás akciófilmekre szorítkozik, túl van egy drogos időszakon, pénze nincs, úgy fest, lányától is elszakítja a bíróság, és már a menedzsere sem biztatja sok jóval. Abszolút valóságosan hangzik a történet, és egy bulvárlap dupla oldalas sztárpletykájából idézek? Nem, ez a sztorija a JCVD című francia filmnek, ami a belga karatekirály nagy comebackje volna, és újrapozícionálni igyekszik emberünk nemzetközi státuszát. Aztán, hogy ez mennyire sikerül, arról lehet beszélgetni.
Már hogy a fenébe ne ismerné mindenki Jean-Claude Van Damme-ot, hiszen ő a dupla dinamit, a véres sportember, a gyilkos kiborg, az időzsaru, és megannyi hős, akiket jól ismerünk a kereskedelmi tévécsatornák este tíz után kezdődő, olcsó akciófilmjeiből. Legalább annyira szívünkhöz nőtt, mint Steven Segal vagy Chuck Norris, és az aktuális fejlemények tükrében legalább annyira meg akarja csinálni új arcát, mint Sylvester Stallone. A különbség Stallone és Van Damme között, hogy míg előbbinek nemzetközi hype közepette sikerült marketingelnie élete nagy sorozatainak lezáró epizódjait, így komoly visszhangja volt Rambo és Rocky utolsó hőstetteinek, addig utóbbi újrapozícionálása nem úgy tűnik, hogy kasszasikerként fut be világszerte. Viszont van hasonlóság is. Ugyanis kiderült, hogy gyerekkorunk izomtól és harcművészettől dagadó kalandorainak tényleg ezek a jól álló karakterek, mert a belga legalább annyira nem tud érzelmektől elfojtott hangon önvallomást tenni (JCVD), mint amennyire amerikai cimborája becsületről monológot tartani (Rocky Balboa).
A JCVD hátterét nem is lehetne sokkal hosszabban taglalni, mint amennyire a bevezetőben már olvasható volt, a kiindulási alap ugyanis pontosan az, ami most a helyzet Jean-Claude-dal. A valós karakter fikcióba mártása ott kezdődik, mikor épp kápét akar felvenni egy postahivatalban, és pechjére belefut egy túszdrámába torkolló rablásba, ráadásul a rendőrségnek úgy jön le az egész, mintha maga a filmsztár tartaná rettegésben a sarki postát. Ami a sztorit illeti, nem is lehet az ember nem spoiler, ugyanis az előző mondatban minden benne van, amit kapunk – ennyi, se több, se kevesebb, a végkimenetel meg különösebben combos fantázia nélkül is kitalálható. Amitől a film mégis több, vagy legalábbis akar lenni, az pont az a furcsa csavar, hogy minden egyszerre fikció és valóság, és kavarog a határ a kettő között.
A dramturgiai csúcsponton egy hatperces, egy menetben felvett monológ erejéig főhősünk kiemelkedik térből és időből, egyenesen a kamerának beszélve kitekint a nézőre, és színt vall életéről, múltjáról, érzéseiről, gondolatairól. Ami lehetne egy végtelenül művészi rendezés mély mondanivalótól terhes forráspontja, viszont itt és most csak az jutott róla eszembe, hogy ez a film kizárólag ezért készült, ráadásul ez többé-kevésbé kimondásra is kerül. Van Damme elmeséli, hogy lecsúszott, szar az élet, néha elpityeredik, aztán mégse, nekem meg a nagy őszinteségi rohamra csak annyi reakcióm támad, hogy ez engem legalább annyira nem érdekel, mint a Britney Spearsnek 2008-ban kiosztott zenei díjak. Azt látom, hogy ő talán elhiszi, hogy többre hivatott, mint az akciófilmek pofozkodása, de ettől ez még nincs így.
JCVD trailer
Ami a film rendezését és forgatókönyvét illeti, sokszor vannak benne olyan következetlenségek, furcsa glitchek vagy egyszerűen hülyeségek, plusz egy adag béna poén, hogy még csak azt se mondanám, hogy egy hatalmas művészi értékkel bíró direktor a kezei alá próbálta venni a szuperkatonát. Inkább, hogy két áttörni vagy épp visszatérni kívánó fazon együtt megpróbálta, de mindkettő nagyjából ugyanannyira kéne, hogy belássa, hogy ez bizony nem jött össze. Ráadásul nem csak a főmuftik véreznek el, hanem az összes mellékszereplő is, akik között egy sem emelkedik felül a crap kategóriáján.
Linkek: