Tíz évvel ezelőtt, 2000-ben két film is volt, melyek saját műfajuk keretein messze túl tudtak mutatni. Shyamalan Sebezhetetlene és Christopher Nolan Mementoja egyaránt a thriller műfaját értelmezték újra: előbbi egyfajta inverz képregényfilmként, utóbbi pedig egy mélylélektani, rezignált neo-noir keretei között. Valószínűleg ez utóbbi stíluscímke az, mely leginkább összeköti a két rendező remekműveit: vigasztalan, saját korlátaik között tengődő emberekről szól, akik azonban így is hősként vonulnak el szemünk előtt. A Sebezhetetlent talán még jobban is kedvelem, mint a Shyamalan-filmográfiában hagyományosan nagyobb filmként emlegetett Hatodik érzéket, mert ez a film az, amely leginkább megelőlegezi azt a filmnyelvet, amelyet aztán az elmúlt évek szuperhősfilmjei (Iron Man, az Edward Nortonos Hulk illetve Nolan Batman-filmjei) tettek naggyá.

Tíz évvel sikereik után mégis Nolan az, akinek a Hollywoodban Mementoval letett névjegyét még mindig szívesen látják. Minden idők egyik legnagyobb mozifilmes sikere (A sötét lovag) után azonban senki sem gondolta volna, hogy filmográfiájában egy olyan darab következik, amelynek se képregénybeli, se prózai előzménye nincs, ezzel tulajdonképpen Shyamalan módszerét követi, aki szintén egymaga írta és rendezte a Sebezhetetlent. Aki pedig azt várta, hogy a financiális siker tudatában Nolan igyekszik ráhasalni a Batman-franchise hullámára, nagyobbat nem is tévedhetett volna. Kifejezetten kockázatvállaló és ezzel együtt merész film lett az Eredet, valódi mélységei azonban főszereplője, a már régóta nem “szépfiú” Leonardo DiCaprio által válnak észlelhetővé.

Ahogy egy évtizede a Memento, úgy az Eredet is bír egy neves kortárssal. Ráadásul ezúttal sokkal erősebb egybeeséseket tapasztalhatunk: Martin Scorsese és Chris Nolan egyaránt rájöttek, hogyan lehet a hollywoodi lehetőségekkel megáldva (és persze korlátok között) egy valós filozófiai mélységekkel rendelkező filmnyelvet beszélni. A Viharsziget kapcsán fejtegettük, mennyire nem alkalmazkodik bűnügyi, krimiszerű műfajának kötelezettségeihez, mégis nagyon koherens lett a végeredmény, és ez abból fakad, hogy a valódi témát, a tudat és az ember általános érvényű kérdéseire válaszok helyett igazán izgalmas, újabb kérdéseket tett fel. A Viharsziget végén nem a bűnügy megoldása volt a konklúzió, hanem az, mit tehet az ember, ha képtelen elfogadni a valóságot. Az Eredet pedig ugyanezt a kérdést teszi fel – egy más szemszögből.

Különös kötelék, hogy Leonardo DiCaprio (aki szintén az elmúlt tíz év során vált napjaink egyik legjobb színészévé) a főszereplője mindkét darabnak. Nélküle talán el se lehetett volna mesélni ezeket a történeteket: rendőrbíró helyett ezúttal egy nem szokványos ipari kémet alakít, egy úgynevezett extractort, aki azonban nem tervrajzokat és szerződéseket kutat, hanem emlékek és gondolatok között van terepen. Egy balul elsült akció után azonban beszűkülnek lehetőségei: vagy elvállal egy különösen csavarosnak ígérkező utolsó akciót, és teljes életet élhet, vagy elveszti utóbbira minden lehetőségét.

Az Eredet ennyi alapján akár lehetne egy Michel Gondry által rendezett heist movie is (bármilyen furcsa is ez az összetétel), valójában se mélylélektani, se bűnügyi zsánerének nem igyekszik megfelelni. Az elmúlt évek legbonyolultabb és legspoilerérzékenyebb története úgy lett majdnem két és fél órás, hogy látványosan elhalad potenciális mellékszálak és izgalmas mellékszereplők mellett, néha olyan feltűnően magabiztosan, hogy az ember azt várná, biztos választ kap később. Egy félmondattal elintézik az extractorok létezésének okát, különösebb magyarázat nélkül használják eszközeiket és módszereiket. Az összkép tekintetében ez mégsem zavaró, és megint a vakmerőséget kell emlegetnem, Nolan ugyanis egyetlen fölösleges pillanatot sem hagyott a filmben, csupán engedte, hogy a hosszú éveken át dédelgetett ötlet katalizálja magát, és ehhez biztosított minden lehetőséget. A gárda az utolsó, ötszavas mellékszereplőig csúcsminőségű: Leo és Joseph-Gordon Levitt ismert; Ellen Page az általam kifejezetten utált Juno után egy valóban értékelhető produkcióval áll elő; Marion Cotillard tekintete és szemei uralják az egész filmet; a kevésbé neves színészek, mint Ken Watanabe és Tom Hardy pedig maximális teljesítményt nyújtanak karakterükkel a háttérben is. A látványvilág elsőrangú: az Eredet a bizonyíték arra, hogy a 3D napjaink legnagyobb parasztvakítása. Szimpla, 35 mm-es kamerákkal is lehet olyan filmet felvenni, ami után napokig a gyönyörű tónusok és a lenyűgöző belső és külső terek hatása alatt áll az ember.

Mindez azonban mit sem érne tartalom nélkül: az Eredet fejtörőjén túllépve rá kell jönnünk, milyen mély rokonságot ápol a Viharszigettel. Az igazi zsenialitás számomra itt kezdődik mindkét filmben: a rétegek legmélyén működik az igazi varázslat, onnan törnek felszínre az ember létének általános érvényű kérdései. Nolan és Scorsese ugyanazokat az egzisztencialista színezetű kérdéseket teszi fel, mert főhőseik csupán a felszínen céltudatosak, idővel szembesülnek valódi tragédiájukkal: ér bármit az életük? Képesek bűneiken túllépni, és szembenézni azzal, hogy az élet számukra már csak zsákutcákat kínál? Scorsese egy büszke, de szívfacsaróan szomorú választ adott – hogy Christopher Nolan mire jutott, arról sajnos nem szólhatok. Csak annyit mondanék, hogy az Eredet nem csak az agyunkat fogja napokig dolgoztatni, hanem a szívünket is. Nem zavaros – bonyolult. Ötös.

Inception trailer