Illusztris társaság: egy Nobel-díjas író, egy jónevű és klasszikusokban erős rendező és két színész, mindkettő a maga generációjának megkerülhetetlen tagja. Négy ember, négy jellem, és egy különleges metszéspont: ez a Mesterdetektív, a 2007-es év számomra legmegragadóbb és legizgalmasabb filmművészeti terméke. Jude Law és Michael Caine mélylélektani és brutális összecsapása, Harold Pinter és Kenneth Branagh játszmájában.
Az egész életet meghatározó játékszabályokat fel lehet rúgni, és el is lehet viselni. Alkalmazkodás vagy átírás: ezen két lehetőség egészséges szövedéke egy átlagos élet. S mindig kellemetlen, ha mikrouniverzumunk megszokott támpontjait valaki átsatírozza, vagy horribile dictu, saját szabályaival zavarja meg. Banális kis problémáinktól való félelmünkben ebben az esetben igyekszünk vissza az egyensúlyi állapot felé. De vannak kevesen, akik ha megérzik a játszma illatát, megállíthatatlanná válnak. Wyke (Caine) és Tindle (Law) mindketten játékosok.
Egy nemes, elvont eszmének állít emléket ez a tragédia. Ha két valódi férfi párbajra kényszerül, nem számít, mi a tét. Csak az, hogy ki kerekedik felül. Tindle kúrja Wyke feleségét. Problémájuk ebből fakadólag kisszerű és mindennapos: Tindle feleségül akarja venni Maggie-t, Wyke párját, aki viszont nem akar elválni. Angolosan el lehet intézni egy ilyen ügyet? Az ifjabbik úgy hiszi, igen; az idősebbik is látszólag hajlik erre. De van, hogy egyesek nem engedik, hogy belepiszkítsanak a világukba.
Beteges játszma veszi kezdetét, melynek egyetlen tétje van: ki képes jobban megalázni a másikat, felülkerekedni ellenfelén – de a felülkerekedés itt nem a megfelelő szó. Wyke és Tindle erőszaktól sem mentes, de az anélküli pillanatokban sokkal kegyetlenebb harcában nincs erkölcsi felülkerekedés. Csak lefelé van út, és csak az kérdés, hogy éppen ki áll a pokol tornácához közelebb.
Két konspiratív elme dühöngése, egy inkább drámai, mint filmszerű tragédiában. Az egészet pedig a félelmetes, jéghideg, kék árnyalataival operáló díszlet, Wyke háza és a végletekig kiélezett szituációt hűen bemutató operatőri munka koronázza meg. Az egész alkotás annyira csiszolt, annyira megvan mindennek a maga helye, hogy már-már félelmetesnek hat a banális alapszituációval indító kezdés után – a lezárást követően pedig nem hiszem, hogy bárki nyertesnek könyvelné el a páros akár egyik, akár másik tagját. A tavalyi év legnagyobb és legdurvább pszichikai összecsapása. Kihagyhatatlan.
Sleuth trailer