Most, hogy David Lynch legújabb nagyjátékfilmjének, az Inland Empire-nek bemutatóját augusztusról novemberre halasztották a magyar forgalmazók, a rajongóknak be kell érniük a mester korábbi munkáival. Ha rajtunk múlik, akkor például a Mulholland Drive két főszereplőjével, Naomi Watts–szal és Laura Harringgel készített kattant rövidfilmjét, a Rabbits-szet (Nyulak) ajánljuk!
A film mindhárom szereplője (a két említetten kívül még Scott Coffey játszik benne) nyúljelmezt visel, de a hasonlóság emberek és nyulak közt nem pusztán a külsőben rejtőzik, hanem érdemes szimbólumokban is gondolkodnunk. Az egész cselekmény egyetlen helyszínen, egy szobában játszódik, ami pont úgy fest, mint a szappanoperák színpadias díszlete. Ezt támasztja alá a „közönség” bizonyos pontokon bejátszott konzervnevetése, ovációja. A közönségnek a gumizajon kívül a hangulat megteremtésében is komoly szerepe van, mintha figyelnék hőseinket, és kinevetnék szenvedéseiket.
Lynch minimális eszköztárral dolgozik. A beállítások hosszúak, sőt, gyakorlatilag egyetlen beállítás egy-egy epizód. A snitekben viszont a díszlet is többé-kevésbé változatlan. A filmidő jelentős részét a szereplők köznapi cselekedetei (vasalás, üldögélés, beszélgetés) teszik ki, míg a maradék időben visszaemlékezéseket hallunk. 
Amikor már azt gondolnánk, hogy (a nyúljelmezeket leszámítva) semmi igazán megrázó nem fog történni, szürreális szertartás szakítja meg a dialógust.
Természetesen minden apró mozzanatnak jelentősége van, ebből áll össze az igazi film, amely inkább hangulat és légkör, mint cselekmény. Amit látunk és hallunk, mind rendkívül nyomasztó. Az egymástól függetlennek tűnő párbeszédek, a zajok (melyekből bőven és jó érzékkel adagolva kapunk), sötét és fény játéka, vagy a szereplők mozgása: álomszerű, furcsa és zavarbaejtő. A zavarosnak és összefüggéstelennek tűnő beszélgetés a történet végére mégis értelmet kap, felfedezhető, hogy struktúrája és íve van a megjelenített és elbeszélt eseményeknek. A szereplők egyesével mesélik el énekelve, jajongva, sírva saját történetüket, amely ugyanannak az eseménynek más-más szemszögből való felelevenítése.
Hallgatva a zaklatott, ijedt, szomorú és rendkívül szuggesszív történeteket, lassan, de egyre nyilvánvalóbban kibontakozik a tragédia. A rendező nem szájbarágósan vagy erővel nyomja le a tanulságot a néző torkán – ha egyáltalán van tanulság. Inkább tőle megszokottan szabad értelmezést tesz lehetővé. Nem egyértelmű, hogy a szereplők nyulak vagy emberek, és melyik minőségük a fontosabb. Mi a szerepe a jelmeznek, annak, hogy két nő és egy férfi játszik, és hogy ki mikor, milyen sorrendben adja elő saját töténetét?
A válaszokon túl a legfontosabb, hogy Lynch egészen különleges képességgel bír, ami nyugtalanná, zavarttá és megrendültté teszi a nézőt. Elsősorban a tudatalattira hat, és ebben az esetben a mindenkiben lakó nyulat szólítja meg. Legmeghatározóbb élményem a Rabbits–szel kapcsolatban az volt, hogy az értelmezés kényszerén túl valami egészen mély félelmet nyitott meg bennem, és hetekig foglalkoztatott önmagam nyúl volta (a félénk kiszolgáltatottság), amellyel az alkotást nézve szembesültem.
A film nem csak témájában üt, de megjelenési formátuma sem volt megszokott. Lynch még jóval a YouTube-boom és az online videomegosztó-őrület előtt, 2002-ben állt neki kizárólag online felületen, honlapja fizetős, members szekciójában publikálni a filmet több részbe darabolva. Ezekből állt össze a végeredményben ötvenperces alkotás. A davidlynch.com on-demand szakasza már nem tartalmazza a filmet, és ezt speciel még a YouTube sem örökítette meg, úgyhogy érdeklődőknek irány az art téka vagy a kalózöböl, mint kutakodási forrás.