Vérmes reményekkel indultam neki az idei Moziünnepnek, de legalábbis azzal a célkitűzéssel, hogy a tavalyi négy látott film után még ráhúzunk a számra, elvégre négy napba bele kell férnie legalább kétszer ennyinek. Végül aztán alább kellett adni az igényeket, és a kereslet is találkozott a kínálattal. A tovább után a Brüno, a Hajsza a föld alatt és a G.I. Joe – A Kobra árnyéka kritikája, illetve hellyel-közzel élménybeszámoló erről az egészről.
A csütörtöki nap teljes felhozatala rendes dolgozó és még mellette egyetemre is járó ember lévén nekem kimaradt, de amikor pénteken a Westend mozijába érkeztünk kora délután Brünot nézni, már volt egy kis mozgás. Gond nélkül kaptunk egy órával a film előtt két jegyet, ráadásul korrekt helyre. Amit a 3D mozik kapcsán oizys elmondott, az nálam is ült egész idő alatt, bár azt például nem sikerült levennem, hogy Sacha Baron Cohen mozija, ami kábé akkora érdeklődésre számíthat mint egy jobban promotált művészfilm, miért ment kétszer akkora teremben, mint a vászon méretével egyenes arányosságban hatásos G.I. Joe.
A Brünon egyébként is jobbára lézengtünk, nem tudom, hogy eleve ilyen volt-e a film fogadtatása a nyár elején, vagy csak mostanra fújt ki a dolog, de a nullszaldót valószínűleg nem érték el ezzel a húsz emberrel. Cohent nagyon bírtam a Sweeney Toddban, messze jobban, mint bárki mást (ő legalább poénos volt az egysíkú Johnny Deppel és a pillanatok alatt megunható Helena Bonham Carterrel szemben), az Ali G Indahouse-ban jól hozta az übersuttyó lúzert, bár Jason Mewes Jayéhez képest azért jókora fáziskésésben volt. A Borat eléggé elkerült, talán ennek is köszönhető, hogy amit a Brüno során tapasztaltam, az mellbevágó élmény volt, bár én viszonylag jól bírtam a barátnőmhöz képest, aki egy-egy keményebb résznél úgy igyekezett a vállamba fúrni magát, mintha a Fűrész legújabb részének legdurvább jelenetét látnánk.
A Brüno ugyanis olyan szintű poénokkal operál, ami a South Park legköcsögebb részein is messze túltesz, és akiben egy cseppnyi homofóbia is lakozik, valószínűleg előkerül a végére, akármennyire mélyen tartogatja. Én inkább egyfajta divatbuzulásra számítottam sok-sok drága ruhával, ehhez képest már az első tíz percben kiderül, hogy Cohen olyan szinten hozza a (túl) meleg osztrák riporter figuráját, hogy nálam ez simán Oscar. Elképesztően benne van a szerepében, és a film leülepedése után azt érzem, hogy ez inkább performance, mint poénparádé akart lenni. Bármennyire is undorító dolgokat követ el Brüno a film során (a “légyott” a pigmeus utaskísérővel az első tíz percben, ahol asszem egyből meg is fogyatkoztunk a teremben 1-2 fővel, a saját tévéműsor tesztvetítése és a nézők reakciói, sattara), azért Amerika még mindig Amerika, és Brüno figuráján keresztül sokkal élesebben előtűnik, hogy van azért ott undorítóbb egy exhibicionista meleg fazonnál. Nálam főleg a film végi “Hetero Fesztivál” verte ki a biztosítékot, ahol lelkesen csápol a sok kretén, hogy milyen jó is heteronak lenni, és a melegeket valószínűleg nem Isten teremtette, hanem legalábbis a Sátán legsötétebb bugyraiból másztak elő.
A film a mondanivalóján túl egyébként egyenetlen, és látványos minőségbeli ugrás van a második részében, ahol sokkal koherensebb a mondanivaló és a történet, így már a négyes felé hajlik a Brüno. Bár másodszori nézésre lehet, hogy nem lenne egy vasziszdasz.
Nem lepődtem meg különösebben, hogy egy ilyen őrület után a barátnőm követelt valami tesztoszterontól csöpögő mozit, így a körúti villamos eldobott minket a Mammutba John Travolta bajszához és banditáihoz, és bár nem vártam semmit a filmtől, biztos voltam benne, hogy egy agyas metrórablás segít kiegyensúlyozni a napunkat. Travolta nálam egyébként a férfiistenek egyike, az isteni Vincent Vega, aki bár nem csinált igazán jó filmet a 2001-es Kardhal óta (abban is csak ő volt érdekes), elég sok jó húzása volt karrierje során. Ezért is sajnálom, hogy egyrészt mostanában kezd eléggé szétesni, másrészt egyre kevesebb esélyét érzem, hogy valaha is nyer valami rendes díjat (egy Golden Globe-ot nyert csak a Szóljatok a köpcösnekért, és Oscarra se jelölték a Pulp Fiction óta).
The Taking of Pelham 1 2 3 trailer
Főleg azért kár érte, mert amit Denzel Washingtonnal nyújtanak a Hajsza a föld alattban, az éves szinten simán a jobb thrillerek közé viszi ezt a remake-et. Az eredetit gondolom nem sokan látták Walter Matthauval és Robert Shaw-val, persze én sem, így könnyű egyedülálló alkotásként értékelni a végeredményt. Aminek egyébként kissé csalódást keltően egyszerű a története, és nem nagyon lehet spoilerezni sem, mert semmi váratlan húzásra nem emlékszem belőle, amit le lehetne lőni – talán csak az érthetetlen és illogikus lezárással kapcsolatban lehetne ezt megtenni. Hogy mégis működik a film, ha már a forgatókönyvíró hiányzót jelentett, az a rendezésen és az operatőri munkán múlt leginkább. Sikerült ugyanis a nyüzsgő metropolisz hangulatát átmenteni a filmbe, és a főcím során (mely alatt Jay-Z legjobb száma, a 99 Problems megy, wo-hooo) szerzi meg a maga rajongóit a film, hogy aztán a feszültség szépen lassan elszivárogjon, és egy elbaltázott végjátékkal hagyjon egy kis rossz szájízt. Éves szinten jó mozi, de csak ezen a szinten. Háromnegyed.
Szombaton aztán kissé átíródott a napi program, amikor az első moziban nem kaptunk jegyet az általunk kinézett G.I. Joe – A Kobra árnyéka vetítésre (másrészt az aznapi West Ham-Liverpool meccs is közbeszólt), így némi villamosozás után ülhettünk csak be az év legnagyobb gagyijával fenyegető vetítésre. A közönség 80%-a 16 év alatt volt bőven, 15%-on nagyon látszott a geek vonal, a maradék 5% pedig az olyan szerencsétlenekből állt, mint például barátnőm, akiben nem is tudom miféle megértés létezhet, ha erre is képes volt egy nagyon kevés noszogatás után eljönni. Más kérdés, hogy ő a film felétől kezdve már akut röhögőgörcsöt kapott minden egyes “tökös” beszólás után, így dehonesztálva a ‘Joe-legendát, ami bennem még erősen él. Nemcsak azért, mert műanyagmérgezésben szenvedek a gyerkőckorban elrágcsált bábuktól, hanem mert emlékszem arra, amikor a mostani két legnagyobb kereskedelmi televízió indult, és minden reggel a fémsisakos Kobrák lézerfegyvereinek surrogására ébredtem.
Ezen emlékek fényében csalódás a G.I. Joe, mert minimálisra redukálta azoknak a homályos és végtelenül ostoba, ugyanakkor imádható amerikai értékeknek a szajkózását, amivel anno egy egész kelet-európai régió fiatal generációját – illetve annak gondolkodását – sikerült elhülyíteni. Így ebből mára egyfajta retro-zsánerkép alakult ki, aminek egy élőszereplős mozifilm jó eséllyel nem tud megfelelni – és igazából nem is felel meg, azt leszámítva, hogy a szereplők egy rajzfilmfigura hitelességét hozzák. Főleg Channing Tatum (Bunyó, Step Up), akivel annyi rajzfimet nézethettek, hogy végül úgy maradt az arca. Hasonlóan röhejes egy élő szereplőt Viharárnynak vagy Kioldónak hívni, de mivel az egész filmből árad a nyers tesztoszteronszag, és az egy percre eső robbanások és frankó lövöldözések száma elég magas, egy hozzám hasonló szerencsétlen hajlamos megbocsátani, mekkora blőd film is ez. A főgonosz (legalábbis az egyik, bocsi a majdnem-spoilerért) eszméletlenül cool, az üldözések és ütközetek hatásosak, és a végére kapunk egy olyan teátrális hero-walkot, hogy kedvem lett volna felujjongani. De azért azok az idők már elmúltak. Háromnegyed.
G.I. Joe – The Rise of Cobra trailer
Linkek: