Pár hónappal ezelőtt írtunk a Skyline-ról, az előző körös “na majd most” katasztrófafilmről, ami egy filmművészettől viszonylag távoli aspektuson kívül értékelhetetlen volt. Viszont a csalódás utáni első másodpercekben rögtön érkezett az inger, amely azt suttogta a fülbe, na majd a Battle: L. A. Akkor már kint voltak a tetszetős trailerek, tudtuk, hogy az említett film büdzséjének a sokszorosából készül, így látványosabb kivitelben és remélhetőleg jobb írói gárdával a háttérben jön majd, plusz lesz benne menő színész is Aaron “Harvey Dent” Eckhart személyében. Ebben a szellemben csordogált le 2010-11 tele, érintetlenül hagyva a bolygó metropoliszait, egyszersmind kiéheztetve a zsáner rajongóit azzal az ígérettel, hogy egy nap majd eltűnik a hó és a téli kabát, felcseréli őket a kába nap meg a széldzseki, és velük együtt megérkezik a Battle:LA (magyarul A Föld inváziója – Csata: Los Angeles) is a mozikba márciusban, hogy új referenciapont lehessen az inváziós katasztrófafilmek között. Részben így is alakult. Az idő pont olyan lett.

A Föld inváziójával két fő probléma van: lelombozóan sablonos elemekből épül fel, amik tetézve önnön impotenciájukat, csupán egy értelmetlen káosszá képesek összeállni. A film ernyője ezúttal is az amerikai hadsereg heroizálása, mely során különböző származású és etnicitású katonák egyesülnek uniformizált alfahímekké, hogy együtt induljanak neki a titokzatos bevetésnek, amit papíron meteoreső okoz. Nyugdíj előtt álló, utolsó misszióra visszarángatott  hadnagy pipa, lelkiismeretes ex-osztályelső parancsnok pipa, okos fekete katonaorvos pipa, kezdetben ügyetlen, végül magas rangot kapó zöldfülű pipa, valamint annyi további pipa, amennyit két hét alatt gyárt le egy dél-kínai Nike gyár.

Los Angeles kiemelése a világ városainak sorából sem újkeletű, a legendás Függetlenség Napjában is itt ébredt fel a Will Smith által megformált Steven Hiller vadászpilóta, majd csodálkozott rá a belváros fölé kúszott, ijesztő anyahajóra. A Battle: L. A. az idegenek megérkezésekor veszti el az első csatát az Independence Day-jel szemben. Az invázió felvezetése egy pillanatra sem válik átélhető feszültséggé, nem misztikus és nem tudjuk a bőrünkön érezni azt, ahogyan a létbizonytalanság rémképe elkezd feszélyezni. Néhány korrekt, de nem kiemelkedő effekten keresztül pár perc alatt feláll egymás ellen a két oldal, majd rögtön elkezdődik a film harcokkal teli törzse, ami gyakorlatilag a legvégéig kitart, magában hordozva riadt tekintetek, üvöltő lőszerhangok és stock hadizenék végtelen arzenálját.

Mindezek ellenére még ettől a ponttól kezdve is lehetne jó a film. Érdekes terepet adnak például a támadás alatti Los Angeles külvárosi kertes házakkal övezett, füstölgő kis utcái, amelyeken az átvonuló osztag képe simán keríthet minket egy Apokalipszis mostos hangulatba, illetve az a feature se rossz, ahogy többször megjelenik az idegenekkel szembeni, néhány-néhány elleni harci helyzet, ami szinten új színt hoz az eddigi, homogén és kolosszális ellenséggel szembenéző küzdelmekhez képest. Ennek ellenére ezek sem lendítik át a filmet a holtponton, túl hangos és bugyuta az egész koncepció, valamint a harcoló ufók is sokszor inkább megmosolyogtatóak, mintsem félelmetesek. Sokat mond például, hogy az egyetlen tényleg szerethető karakter a gyermekével túlélni próbáló mexikói apuka volt, ami egy kaliforniai szuperprodukció színészfelhasználási volumenét elnézve elég csekély.

Nem is tudom, hol csúszott el igazán a Battle: L. A. Talán a bevallott 70 millió dolláros büdzsé volt kevés ahhoz, hogy valami maradandó  alakuljon és még pár tízessel többől összejöhetett volna a jóság, esetleg a színészlistában kellett volna egy szalonjóképű veteránnál és egy letündökölt rappernél (Ne-Yo) többet felmutatni, esetleg ha már forráshiányból kifolyólag nem lehettek gigaeffektek, olyan kispályásabb írókat felvenni, akik párbeszédeket is képesek papírra vetni. Mindent összegezve nagy csalódás volt ez így, ebben a formában. Megint csak a következő körben lehet bízni.

Battle: L. A. trailer