Amikor kijöttem a moziból, zuhogott az eső. Néztem, ahogy a lehulló cseppek milliói szétesnek a földön, rácsodálkoztam a mellettem elhúzó autókra, a pocsolyákban tükröződő színes fényekre, hallgattam a mozgólépcső kattogó, zúgó hangját, figyeltem a kezem, a kéken áttetsző ereket, az izmok összehangolt mozgását. Legszívesebben órákig meg sem szólaltam, csak nyitott szemmel, boldogan élveztem volna, hogy igazán jelen vagyok önmagamban és a világban. Éreztem a csodát, hogy lélegzem és élek, annak örültem, hogy semmiféle párhuzamos univerzumból nem kacsint ki rám semmiféle gonosz alteregó.
David Lynch rendező neve védjegy, ami egy nagyon egyértelmű képi világot és hangulatot takar. Nem akar, vagy nem is tud ezen változtatni, valószínűleg így látja azt, ami körülötte, és főként, ami benne van. Sokféle jelzőt hallottam már vele kapcsolatban, jó részük nem áll távol a valóságtól. Zavarbaejtő, felkavaró, baljóslatú, különleges, misztikus, nyomasztó, hátborzongató – ez mind igaz.
Lynch filmjeiről nehéz konkrétumokat írni. A történéseket, képi és dramaturgiai eszközöket meg lehet magyarázni ugyan, de százféle magyarázat létezik, ami valahol mégis egy és ugyanaz. Egy barátom mondta egyszer: Lynchet nem megérteni, hanem érezni kell. Azt az egyedi, különös atmoszférát, ami belengi alkotásait, ami annyira hozzá, és csak hozzá köthető, és ami alól csak a nagyon felületes néző bírja kivonni magát. Filmjei közt a legfrissebb az Inland Empire (a cím helységnévre utal, ezért nem került lefordításra). 2006 őszén mutatták be a Velencei Filmfesztiválon, ahol a kritikusok és nézők közt meglehetősen vegyes fogadtatásra talált. Magyar mozikban november közepétől látható.
Az Inland Empire a Mulholland Drive által megkezdett hollywoodi lidércnyomás nyomvonalat követi. Most is színésznő a főszereplő, most sem biztos, hogy minden rendben van a fejében, sőt. Átkok és baljós előjelek intik már a kezdet kezdetén, próbálják távol tartani attól a forgatástól, amibe bele akar vágni. A tudatalattiból előténfergő, őrült-kusza látomások most is behálózzák a lineárisnak korántsem nevezhető sztorit. A színész elvállalja az átoksújtotta feladatot, és igyekszik megoldani, megérteni, feloldani. Közben, mintegy film a filmben, mint a “nő a radiátorban”, valaki kívülről (vagy belülről) folyamatosan követi az eseményeket. A szerepek közötti átmenet most sokkal kevébé radikális módon megy végbe, mint az Útvesztőben vagy akár a Mulholland Drive esetében. Itt a főszereplő személyisége akkor hasad szét, amikor belép a filmstúdió által felépített díszletház díszletajtaján, és valóságosan elnyeli a fikció. Innentől kezdve már nem tudhatjuk pontosan, mit és kit látunk. Nem kis szerep jut ebben egy káeurópai (mondjuk lengyel) prostituáltnak, és egy nehéz sorsú, menekült családnak, akikről a “film a filmben” főhőseit mintázták. A történetről talán elég is ennyi, aki ki szeretné bogozni a szálakat, és helyükre tenni az utalásokat, a játékidő három órája alatt intenzív agymunkára számíthat.
Atmoszférájában, álomszerű, eklektikus hangulatában az Inland Empire egyenes folytatása Lynch korábbi munkáinak. A hangulat kialakításában egyébként szokás szerint elsődleges fontosságú a soundtrack, ami értő gonddal lett kiválogatva. Főként a lengyel zeneszerző, Penderecki munkásságán alapul, de Lynch saját szerzeményeivel is találkozhatunk. Az elkötelezett rajongók valószínűleg nem fognak csalódni. Laura Dern (Lynch-nél: Veszett a világ), az abszolút főszereplő alakítása egészen kiemelkedő, miatta még annak is érdemes kísérletet tenni a filmmel, aki “csak” a megrendítően erős színészi jelenlétre kíváncsi. Dern meggyőzően változik át porcelánbabaszerű, álmodozó tekintetű szépségből előnytelen külsejű, mocskosszájú prolinővé. Kétségbeesése, zavarodottsága, kiszolgáltatottsága és félelme tapintható a vásznon. El tudja varázsolni, be tudja rántani Lynch világába a nézőt. Rendezőjeként a mindig nagyszerű Jeremy Irons, szereplőtársaként Justin Theroux is hozzák a tőlük elvárható színvonalat, a mellékszerepekben pedig feltűnnek a lynch-i panoptikum oly jellemző figurái: a torzak és őrültek, a szépek és brutálisak.
A cigaretta felparázslik, lyukat égetünk a selyembe, visszájára fordítjuk és látunk. A mesét? A valóságot? Tulajdonképpen mindegy is. A Twin Peaks óta úgyis tudjuk, mi van a mélyvörös brokátfüggönyök mögött, a csontok, a hús, a homlok íve mögött, ahol feltárulnak a rejtegetett vágyak, elfojtott indulatok. Zavaros filmről érthetetlenül? 
Szó sincs róla. Van ebben az egészben rendszer, de a célpont nem az agy külső kérge, mélyebb régiókat kell megnyitni előtte. Hagyni kell, hogy hasson, engedni, hogy beszivárogjon a tudattalan tartományokba, mert egy nagyon izgalmas-különleges utazás ígéretét hordozza a belső birodalomba.
Érdekes adalék a filmhez annak, akit rabul ejtett a Nyulak című beteg rövidfilmsorozat, hogy az Inland Empire nyulas cameoi révén közelebb kerülhet annak megfejtéséhez is. Címszavakban: a házastársi hűségről, a megcsalásról, a csalás szörnyű és tragikus következményeiről van szó.
Linkek: