A Boarding Gate egy olyan film, aminek, ha elolvasod a sztoriját, érdekesen hangzik, ha megnézed a trailerét, egészen fellelkesülsz, ha utánanézel, hogy Michael Madsen főszereplése alá Brian Eno zenéit is odanyesték, már egyenesen izgulsz. Aztán elmész a moziba, megnézed, és teljesen átverve érzed magad. Én legalábbis így voltam vele.
A hivatalos megmondás a Variety filmkritikusának mondatait idézi, amelyek többé-kevésbé korrekt módon festik le a sztorit, nagyjából a film első huszonöt percéig. Amikor is kedvenc Michael Madsenünket lelövik, mint egy kutyát, és innentől már egyre inkább összeborzolt szemöldökkel várok még valamit, aminek eljövetelére már egyre kevesebb az esély. Aztán a végén rájövök, hogy már el is fogyott. A trailer az egész várakozás dologra rátesz egy lapáttal, mivel ez alapján egy pörgős, akciódús valamire számítottam volna. Ezt viszont felejtsd el.
A történet annyiban áll, hogy egy egykori prosti csaj találkozik régi szeretőjével, akivel a jelek szerint izgalmas szado-mazo meccseket játszottak le. Hogy ez után milyen üzletet ajánl ki és kinek, erről a plot szól ugyan, de nekem annyi jött csak le az egészből, hogy ekkor kezdődik egy elképesztően hosszú fél órára nyúlt szenvedés arról, hogy régen milyen jó volt nekik együtt, hű de jókat keféltek durván, a csaj amúgy szenvedett az egésztől, de a pasi ezt (is) élvezte, sattara. Az egész beszélgetés úgy zajlik le, mintha a nagy megvallások párbeszéde lenne, pedig a setting alapján ennek már nagyjából egy évvel ezelőtt kellett volna bekövetkeznie. Nagyon vontatott jelenetsorok, és nagyon lassan érünk el a lényegig: a csaj valójában azért jött, hogy kinyírja a pasit. Így némi értelmet nyer a hosszú szenvedés a régi szép időkön, de ez azon nehezen segít, hogy itt már támogatnom kell az elnehezülő szemhéjamat.
Aztán itt jönne a menekülés, a pörgés, a nagy izgalmak epizódja, amikor is a csaj a film második felében igyekszik hátrahagyni a múltat, a történteket, és tiszta lappal új életet kezdeni egy nagyon távoli helyen. Ez volna Hong Kong. És én naivan azt gondoltam előzetesen, hogy itt fog igazán elkezdődni a sztori. Ezt húzta keresztbe a kilométeres felvezető tánc. Aztán meg verte hátba az, hogy itt sem tobzódtak az izgalmak, sokkal inkább az érthetetlenül megjelenő karakterek, az értelmetlen fordulatok és a további vontatottság. Egy-két szereplőről például soha nem derül ki, hogy ki is valójába, pedig elég központi irányítója a szálaknak. Ahogy az az előzőekből is kiolvasható, kavarodás azért van. Aztán persze a végére minden kiderül, minden érthetővé válik, és azt mondjuk aha, bár ezt már csak a közönség fele mondta a moziban, mert a másik fele vetítés közben kiment.
Külön érdemes még talán megemlíteni, hogy ilyen hülye befejezést ritkán látni. Az a fajta kiválóan fauszti, aminek a végén nagyjából ugyanott vagy, mint az elején, max két hullával van több, ami láthatólag nem oszt, nem szoroz. A gyilkosok elnyerik méltó szabadságukat, az átverők rendezik életüket, a nagy és gonosz háttérből cselekvők pedig kényelmesen dőlnek hátra a fotelban, és elégedetten csettintenek a nyelvükkel. Ejha, ezt a bonyodalmat is jól megoldottuk – de ezt már a rendező mondja. Se füle, se farka, bármiféle értelmes végkicsengés vagy pont az i-n teljesen felejthető. Már csak azt nem értem, hogy hogyan sikerült ennek az elképesztően béna filmnek megnyerni egy amúgy baromi ütős színészt, akinek az elsöprő karizmája nagyjából bokamagasságban kúszik el, és egy legendás zeneszerzőt, akinek a munkájából a világon semmi sem marad meg. Érthetetlen.
Linkek: