Több oka is van annak, hogy miért szóra érdemes a Beszélnünk kell Kevinről. Kezdjük viszont azzal, ami miatt pont, hogy nem különösebben érdemel említést: történet. Ez, úgymond, nincs a filmben, hagyományos értelemben vett történetet legalábbis igencsak erőlködve tudnánk összetákolni. Cselekmény van: események és történések vannak, állapotok és hangulatok, érzések. Egy lerobbant anya van, és valami sötétség a múltban. Ez persze nem más, mint Kevin, Eva fia, akivel nincs minden rendben, és soha nem is volt. Történet szintjén tehát leginkább ezt láthatjuk: elsőre összefüggéstelennek tűnő, de hamar összekapcsolódó jeleneteket, amelyekben mindig valami baj van anya és fia között.

A film legerősebb pontjának kétségkívül a szilánkosra tört elbeszélés-technika tűnik. És posztmodern-túltengés ide vagy oda, tényleg erős. Egyrészt Ramsay stramm magabiztossággal uralja a film különböző, egymással mégis szinte teljesen egyenrangú idősíkjait. Ez azonban még kevés lenne, láttunk már ilyet a 21 grammban, az Oldboyban, de a sor a jobb Tarantino– és Lynch-filmek mentén egészen a Tavaly Marienbadbanig vagy a Nyolc és félig folytatható lenne. Vagyis: nem új találmány. Az, hogy mégis működik és mégsem elcsépelt, nagyban köszönhető a rendezőnő kiváló ritmusérzékének, és annak, hogy képes együtt gondolkozni és lélegezni a szereplőivel. A váratlanul feltörő múltbéli trauma árnyéka minden jelenetben kísért, sőt olykor hajlamos egy-egy jelenet dramaturgiai erejét teljes egészében kioltani, hogy a fontosnak tűnő kiinduló konfliktus végül teljes mértékben feloldódjon a visszatérő emlékképek szédítő körhintájában. Ramsay azt a hatást éri el, mintha mindvégig víz alatt lennénk, akárcsak Eva a kisfia születése óta. Időnként feljövünk levegőt venni, és ilyenkor egy kósza pillanat erejéig úgy tűnhet, most végre kitisztul a látásunk, és egyáltalán: a fejünk. És már épp indulnánk kifele a partra, mikor ismét a mélybe ránt az elmúlt évek egyik mély sebe.

Ramsay tehát az örökké tartó depressziót festi le, amúgy szó szerint: az operatőrként végzett művésznő képi világa tán még sosem volt ennyire erős. (A filmet egyébként nem ő, hanem az eddig többnyire konvencionális látványvilágáról ismert Seamus McGarvey fényképezte.) A színek olykor direkt, máskor szolid szimbolikáján túl ámulatba ejtő az a néhol egyenesen bohém, s ugyanakkor mégis fegyelmezett szertelenség, amely a plánokkal és az élességgel való játékot előidézi. Öncélúvá talán egyszer sem válik, hangsúlyossága viszont zavaró lehet azoknak, akik inkább a feszes dialógusok segítségével szeretnének átszellemülni a szereplők és a történet világával.

A címben megjelölt szándék ugyanis nem nagyon látszik megvalósulni, Eva soha senkivel nem tud érdemben beszélni a fiáról, azon belül is arról, hogy miért nem képesek ők ketten szeretni egymást. Egy ilyen szótlan filmhez természetesen a legkiválóbb színészekre van szükség. Tilda Swintont illetően nemhogy panaszunk nem lehet, de dicsérni is alig győzzük, és alig győzi a szakma is, mint ahogy azt számos jogosan bezsebelt díj bizonyítja. Kevésbé meggyőző a címszereplő Kevint alakító három gyerekszínész, köztük a legnagyobbat játszó Ezra Miller. Ez meglepő, hiszen Ramsay a Patkányfogón kívül a Small Deaths és a Gasman című rövidfilmekben is bizonyította, hogy érti a fura kölykök nyelvét, és rendkívül erős alakításokat tudott előcsalni belőlük. Ennek itt a nyomát sem érezzük, helyette a lehajtott fejjel, szinte már paródiába illően gonosz szempárral bámuló kis- és nagyfiúk próbálják elhitetni velünk, hogy Kevinnek tényleg van valami stiklije. A szándék sajnos sokkal erősebb, mint az eredmény, pedig a film egyik legfontosabb részéről van szó.

Igazi európai alkotóhoz (de minimum a róluk élő sztereotípiákhoz) méltóan Ramsaynél is égetően fontos az alaposan átgondolt formanyelv, ami új irányt látszik jelölni a rendezőnő pályáján. A 2002-es Morvern Callar expresszív képi világa ugyan már próbára tette néhányszor a retinánkat, a fent említett, minden ízében tökéletes bemutatkozó darab, a Patkányfogó viszont még meglehetősen józan, eszköztelen képekben mutatta be az angol munkásnegyedbeli kisfiú mindennapjait és hiábavaló kitörési kísérleteit (á la Kes, 1969). Másfelől viszont Ramsay hű marad két legfőbb ismérvéhez: a kissé magatehetetlen, boldogulni próbáló, de nem tudó outsider karakterekhez, illetve az őket bemutató bensőséges elbeszélői viszonyhoz. Filmjeit gyakran éri a kissé kellemetlen pszichiátriai utóíz vádja. Én ezzel inkább dicsérni tudnám a filmjeit.

Beszélnünk kell Kevinről trailer (magyar felirattal)