A film kétségkívül jókor volt jó helyen, az idei filmfesztiválokat ugyanis úgy járhatta végig, hogy ott lógott a levegőben az olimpia aktualitása, és persze ennek kapcsán a nem kevés doppingbotrány (mármint pluszban a szokásoshoz). Az érdekessége viszont éppen az, hogy a negatív sajtóvisszhangban egy olyan álláspontot képvisel, amit nem lehet egyértelműen beosztani sem a doppingoló sportolók, sem a hevesen tiltakozó közvélemény és média oldalára. Az nézőpont ugyan közel sem objektív, viszont végtelenül emberi, Chris Bell ugyanis saját magán és családján keresztül mutatja be az anabolikus szteroidok közvetlen és közvetett hatásait, a háttér felgöngyölítése közben pedig legalább annyira fontos szerepet játszik a személyes hangvétel, mint az, hogy az utánajárás során a doppingügy elég neves szócsöveit halljuk megszólalni pro és kontra egyaránt.

Az alaptörténet onnan indul, hogy Chris bátyjával és öccsével közösen imádják az igazi amerikai hősöket: ők Arnold Schwarzenegger, Hulk Hogan és Sylvester Stallone. Elhiszik, hogy a hatalmas, dagadó izmok a kemény munka eredményei, majd a pufi, a kicsi és a tanulási zavaros nekiállnak gyúrni. Így lesz az egyikből pankrátor, másikból súlyemelő bajnok, a harmadik pedig az első doppingadagnál a homlokára csap, azt mondja, hogy what the fuck, és nekiáll dokumentumfilmet forgatni arról, hogy akkor most hogy is van ez. Út közben találkozik a kondisokkal, akik nem értik, miért akarják lecsukni őket olyasvalamiért, amihez csak nekik van közük, és eleve a nagy anti-szteroid mizéria az élsportolók miatt van, akik amúgy a szűk öt-tíz százalékát adják a szteroidfogyasztóknak. Aztán találkozik a doktorokkal, akik megmondják, hogy fel van fújva az egész, a szteroidok pedig legalább tízszer annyi betegség gyógyításában segítenek, mint amennyi baj van velük a “kozmetikai” felhasználók körében. Aztán jönnek a kontrások, köztük egy vezető politikus, akinek, mint kiderül, fingja sincs a hatályos törvényekről, és azok, akik az amerikai álom fonákját kapták, mint például az az apa, akinek a fiatal fia a teljesítményhajszolás közben lett öngyilkos. Közben pedig fel-felvetődnek a kérdések, mint hogy miért pont azokat húzzák a szteroidhasználat miatt, akik izomnövelésre használják, mikor közben ezer más módon élnek vissza ilyen szerekkel a pornóipartól a hadseregig? Vagy vajon nem tisztességtelen verseny-e, amikor a golfbajnok Tiger Woods megműtteti a szemét, hogy kétszer olyan jól lásson, mint egy jó szemű, egészséges ember?

A film szummája, a megszólaltatottak nyomán, különös módon abba az irányba húz, hogy a szteroidok közel sem olyan veszélyesek, mint általában mondják, de Chris Bell szomorú kiábrándulása az amerikai hősökből megtartja a balanszt, és jelzi, hogy valami mégiscsak nagyon nincs rendben. Sem a méteres bicepszátmérő, sem pedig a felfújt médiavisszhang oldalán. Az ellentétek közé pedig dob néhány olyan összefüggést is, amelyek humorosra hangolják a kényes kérdéseket. Mint hogy például miért áll értetlenül a doppinghelyzet előtt az a George Bush, akinek a saját tulajdonában álló baseball csapatában két illegális szereket használt és lebukott sztársportoló is van, ráadásul mindkettő azt vallotta bíróság előtt, hogy természetesen a tulajdonosok és edzők tudtak a dologről, hiszen tőlük kapták a pénzt a cuccra. Vagy ott van az a Schwarzenegger, aki kormányzósága óta egykori edzőtermében is leszedette a róla készült képeket (pedig sokan a hely ilyenformán legendás mivolta miatt jártak oda), és hangzatosan elítél minden “tisztességtelen” versenyt, holott bevallottan ő is használt szteroidokat, és a mai napig a fő szponzora a világ egyik legnevesebb body builder versenyének, ahol dícséri a dagadó izmokat, mint az igazi, nyers, amerikai erőt.

Bigger, Stonger, Faster trailer

Chris Bell sokakat próbára tett a filmjével. Első körben saját családját, amelyen belül anyja például kisebb összeroppanáson ment át, mikor megtudta, hogy az összes gyereke szteroidokon él, aztán vélhetőleg a politikusok sem veregették meg a válát elismerően, miután vágás nélkül adta be azokat az interjúkat, amikben sok köszönet nincs. És hogy végülis megérte mindez Chris Bellnek? Gondolatébresztő gyanánt biztosan. Viszont a szomorú végkimenetel az, hogy a dolgok már csak ilyenek, és valószínűleg semmi sem fog változni. Mert egy olyan közegben, ahol mindenki szerekkel fújja fel a teljesítményét, ha jó akarsz lenni, megszöksz vagy megszoksz, és ezen semmilyen törvényerejű próbálkozás nem fog változtatni. És ha ezek tükrében már csak az emberek józan ítélőképességére hagyatkozunk… Hát igen, akkor ez ennyi.