Bardem egy jobb napokat is látott üzletembert alakít, aki az illegális kínai piac futtatása és a zsaruk megkenése között próbál egy mindenki számára jövedelmező egyensúlyt teremteni. Az egymásra fittyet hányó felek önös érdekei miatt ez cseppet sem bizonyul egyszerűnek, és Uxbal helyzetét zűrös magánélete is súlyosbítja. Labilis ex-felesége igyekszik – de nem nagyon akaródzik – talpra állni, hogy együtt lehessen a férfinek ítélt két gyerekkel, akiket Uxbal szegényes, de tisztességes körülmények között egyedül nevel. Ebből a pontból indul a film, a fordulatot pedig egy hirtelen jött és kétségbeejtő orvosi diagnózis hozza el: Uxbal áttétes prosztatarákban szenved, és alig pár hónapja maradt hátra.

Akárcsak Iñárritu korábbi filmjeiben (Korcs szerelmek – 2000, 21 Gramm – 2003, Babel – 2006), úgy a Biutifulban is az a kérdés válik a legizgatóbbá, miképpen tud jó és tisztességes maradni az ember az élet mostoha körülményei és kifürkészhetetlen csapásai közepette, és hol van az a pont, ahol már képtelen megtartani a méltóságát és a becsületét. A rendező korábbi műveiben nagyon fontos és nagyon hasonló szerepet töltött be a tragikus baleset motívuma. A Korcs szerelmekben összekötötte a kauzálisan egyébként inkoherens történetszálakat; a 21 Grammban egy bonyolult és baljós kapcsolatrendszert idézett elő; a Babelben pedig abszurdba hajló helyzetet teremtett, amelyben az egymástól elhidegült amerikai házastársak azért találnak újra egymásra, mert egy értelmetlen és majdnem végzetes kimenetelű esemény hatására kiszolgáltatottá válnak egy idegen környezetben (ezért az újbóli egymásra találásért viszont egy marokkói család fizet igen magas árat). A Biutiful bizonyos értelemben tovább is lép, és megfosztja a baleset motívumát a fordulatot hozó tulajdonságtól. Itt ugyanis a baleset – legyen bár az eddigi legtragikusabb –, nem lesz több, mint egy újabb lefelé vezető lépcsőfok. Egy újabb csapás, mely próbára teszi Uxbal igencsak példaértékű emberségét.

Iñárritu első ízben dolgozott állandó forgatókönyvírója, Guillermo Arriaga nélkül. Valószínűleg ez eredményezhette az eddigi legsűrűbb, legnehezebb dramaturgiájú cselekményvezetést. Míg a Korcs szerelmek tikkasztó feszültségét időnként egy-egy könnyed videoklipes montázsszekvencia, a Babelét pedig a japán diszkó és a mexikói esküvő oldotta, addig a Biutifulban alig pihenünk meg egy-egy rövid költőibb beállításra. E tekintetben a 21 Grammal rokonítható, ám az erkölcsi próbatétel dózisát illetően annál jóval súlyosabb és determináltabb: a 21 Gramm kronológiai szertelensége a nézői elvárásokat is hajlamos volt csapdába csalni, a Biutiful azonban masszív destruktivitás – és nem mellesleg hagyományos, egyenes időrenddel dolgozó cselekményvezetés – mentén halad a tragikum felé.

A tartalmi oldal mellett formai meglepetések sem érhetik a nézőt. Az állandó zeneszerző, Gustavo Santaolalla a tőle megszokott húrokat pendíti (nagyon ritkán és alig hangsúlyosan mozdul el a kísérletezés irányába), s rutinjellegű, de pontos és dinamikus kameramunkát végez Rodrigo Prieto rezidens operatőr is. A Biutiful egyetlen meglepetése a helyszínválasztás: a poros Mexikó helyett ezúttal a mocskos Barcelona nyomornegyedeiben követjük a szereplők életét. Ennél a pontnál érdemes megfigyelni a címválasztást is, mely egyértelmű iróniája a két és fél órában bemutatott spanyol nagyvárosi kórképnek.

Jóllehet, Alejandro González Iñárritu életműve eleddig mindössze négy nagyjátékfilmből áll, a rendező a mai napig a mexikói új hullám egyik legfontosabb vezéralakja. Az ezredforduló környékén induló, Alfonso Cuarón, Carlos Carrera, Guillermo del Toro, Carlos Reygadas és persze Iñárritu nevével fémjelzett mozgalom felhívta a világ (és első ízben és -sorban a filmfesztiválok) figyelmét egy új, fiatal mexikói rendezőkből álló csoportra. Miután 2000-ben, mintegy hetvenévnyi kormányzás után megdőlt az Intézményes Forradalmi Párt uralma, a mexikói filmes élet is hirtelen pezsgésnek indult. Az aktuális nemzetközi filmes trendek (dán dogma hatása, klipesztétika, kronológiai és kauzális szabatosság) formanyelvén előadott, de lokális problémákat ecsetelgető filmek a váratlan nyíltság (vagy mint az Anyádat is! esetében a gátlástalanság) mellett a szereplők életkörülményeinek borzongató összecsengésével is kivívták a nézőközönség érdeklődését. A mexikói új hullám filmjének embere elsősorban a halálhoz való viszonyában igyekszik felmérni önmaga képességeit és korlátait, s – ahogy Iñárritu minden filmjében –, ha a nehezen összetákolt, rozoga-poros idill egy váratlan baleset hatására romba dől, az ember végül magával a halállal is kénytelen szembenézni. Uxbal a Biutifulban akkor veszti el a reményt, amikor az értelmetlen, sőt banális baleset bekövetkezik. Mert ha ez a maga abszurd egyszerűségével megtörténhet, nincs értelme az életért küzdeni. A férfi viszont mégis küzd: van két gyereke. Uxbal a mexikói új hullám talán legértelmetlenebb küzdelmét vívja: a Biutiful minden egyes snittel a kudarc felé sodorja őt. Ő azonban a tipikus iñárritui jó ember. Csak akkor bukik el, amikor már nincs más lehetősége.

Biutiful trailer

A Biutifult szeptember elsejétől vetítik a magyar mozik.