Az utóbbi hónapok néhány zombifilmes termése után már éreztem, hogy muszáj lesz szót ejteni egy filmről, ami ugyan 2006-os, de szerencsétlenségünkre sose jutott el Magyarországra. A Fido-ból megtudjuk, hogy a zombik domesztikálása nem újkeletű dolog, sőt, egy alternatív valóságban már az amerikai hőskorban megtörtént, így aztán kétlábon járó hullákkal fűszerezve valósul meg az amerikai álom. Beteg komédia vasárnap délutáni ízzel és döghúsból szárított fűszerekkel. Ez könnyed szórakozás – és tényleg!
Ha valaki emlékszik még a Hullajó című új-zélandi örökzöldre, akkor hangulatban, betegségben és zombis fekete komédia mivoltában nagyjából ahhoz lehet hasonlítani, de néhány piros karikával azért szoftosabb kivitelben. Fűnyíróval péppé darálás mondjuk nincs benne. Valójában a Fido tényleg olyan, mint egy Disney mesedélután, csak itt varázspálca helyett shotgun van, Pippin helyett pedig egy Timmy nevű kisfiú, aki szerez magának egy kicsit gusztustalan, de annál odaadóbb barátot.
A történet a Nagy Zombi Háborúval kezdődik, amikor az emberek legyőzik a zombik emberhúsra éhes hordáit, de nem ám lemészárolják őket mind egy szálig, hanem jön egy vállalat a nagy megoldással: domesztikáló nyakörv. A szerkezetben levő adóvevő segítségével a zombik kezesbáránnyá változnak, és innentől pont úgy viselkednek, mint a Macskafogóban a macskák. Elvégzik a fizikai munkát, átkísérik a gyerekeket az úton, sőt, egy idő után már nem hogy sikk házizombit tartani, de egyenesen kínos, ha valakinek nincs ilyenje. (A szitu ebből a szögből egyébként kísérletiesen hasonlít egy Philip K. Dick-féle settingre, ahol az atombunker-vásárlási láz keríti hatalmába az embereket, na, de ez egy másik történet.)
A főszerepben: Dylan Baker, Billy Connolly, K’Sun Ray, Carrie-Anne Moss
Így történik, hogy Mrs. Robinson megelégelve férje zombi-paranoiáját, és eleget téve a társadalmi nyomásnak (és a kertváros többi asszonya kínos mutogatásának), beruház egy saját dögre. A férj a kertben kikötve sokkolgatja árammal, a feleség a nappaliban táncol vele, a gyerek pedig baseballozni tanítja az udvaron – mindenki elvan. Egyébként ez még mindig kevésbé kattant szórakozás egy élőhullával, mint a szomszéd, Mr. Theopolis kedvelt időtöltése, akinek tudniillik egy pin-up zombi a csaja. You know…
A nagyjából idilli (vagy mondjuk úgy, eddig még feldolgozható keret) kezdeti látképbe akkor kerül az első maszat, mikor az időközben Fidónak keresztelt járóhulla véletlen baleset okán (avagy némi kontaktos működés a nyakörvben) megesz egy nénit. Így aztán elindul egy újabb fékevesztett zombijárvány, Fidót is elszállítják, pedig mint kiderül, több van ezekben a lényekben, mint amennyi szabad szemmel látszik – vagy éppen nem. Innentől Free Willy zombis verzióban, szerelmek szövődnek a döglegyek lakta hamvas ajkak közelében, és persze a világot sem ártana megmenteni az újabb pusztulástól.
Fido trailer
Az egész filmnek nem a története az, ami miatt emlékezetes és abszolút must-see kategóriás marad, hanem az, ahogy feldolgozták. Bár a sztori és az elöljáróban megszellőztetett fotók is voltak annyira hatásosak, hogy már az elkészülte előtt bő fél évvel vártam a megjelenést, de a rendezői munka, és ahogy megteremtették ezt az alternatív valóságot, az valami elképesztő. A soundtrack a legnagyobb csillagos ötös, amiben úgy szólalnak meg a korhű USA-t idéző hangzásban a zombikról szóló számok, hogy egy pillanatra tényleg elgondolkozol, hogy Sinatra valóban írt-e zombis tracket, vagy csak ennyire profik az arcok? Ennyire profik. A Grease, Lessie és Dennis, a komisz, aláfűtve a Holtak hajnalával. Nézd meg, beszarás!
Link: