Igazi, búvalbaszott mozigeeknek, született fanyalgónak vagy legalábbis Bradley Cooper felsőtestére nem gerjedő nőnek kell lenni ahhoz, hogy A szupercsapatot ne röhögjük végig, majd a filmről kijövet ne tudjuk elhelyezni az egynyári blockbusterek bűvös kategóriájának trónja közelében. Rajongani nem lehet érte, művészi értékeket keresni ostobaság, és nyilván nem a Becstelen brigantyk redneck kiadása, ellenben az elmúlt egy évben nem szórakoztam ilyen felhőtlenül moziban. Pity Fool!
Ami negatív kritikát olvastam eddig A szupercsapatról, szinte egytől egyig ugyanazokat a baromságokat malmozták végig: gyenge, kliséhalmaz történet, mely ráadásul annyira kiszámítható, mint egy átlagos U2-lemez az elmúlt évekből, hatásvadász effektek, gyenge poénok. Álljunk meg egy szóra! Gyenge poénok? Hol?
Izomból kell akarni, hogy A szupercsapat során ne szórakozzunk jól, mert bár a történet egy mosópor intelligenciaszintjén mozog, és a “csavarok” is csak azoknak lesznek csavarosak, akik nem láttak legalább három átverős-akciós-thrilleres filmet az elmúlt húsz évből, az összkép aligha lehetett volna hatásosabb. Azt se feledjük el, hogy Joe Carnahan rendezőnek, aki eddig csupán a Narkóval jutott a középszer fölé, nem valami elképesztően zseniális képregényből vagy forgatókönyvből kellett dolgozni, hanem abból a sorozatból, amit 10 évvel ezelőtt tévé által agymosott kamaszként az Acapulco akciócsoporttal és a MacGyverrel rotációban néztem generációmhoz hasonlóan. Valószínűleg ott is volt a helye: komoly történet ott se volt, ötletesnek maximum a gázos szituációk megoldásai voltak mondhatóak. Viszont feeling volt dögivel, amikor lerongyoltak egy poros úton a nagy fekete furgonnal, vagy egy házi készítésű gépágyúval Mr. T atomjaira lőtte az ellen kisebb-nagyobb objektumait. Ez a hatás működik a reboot során is, természetesen a 20 évnyi különbség ráncfelvarrásával.
A történetről meséljen nektek a Wikipedia vagy a trailer, franc se fog itt spoilerezni. Említsük meg inkább Liam Neesont, aki nem tolja előtérbe magát (elődje, George Peppard se tette soha, nyugodjék békében), mégis, a film egyik legnagyobb jelenete neki jut (a krematóriumban); Bradley Coopert, akit még kutyalánccal vernek, hogy ugyanazt a karaktert játssza el minden filmjében, ezzel együtt mégis az ő figurája áll legtávolabb az eredetitől; Quinton “Rampage” Johnsont, akinek szerencsére nem az lett a dolga, hogy pótolja Mr. T-t, viszont a szinkronja fájó pontja a filmnek. Végül pedig ott van Sharlto Copley, aki gyakorlatilag elviszi az egész filmet a hátán, ráadásul úgy, hogy Alföldi Róbert külön brillírozik szinkronhangként. (Ritka az ilyen, valljuk be.)
Az említett gyenge pontokon kívül az elég Michael Bay-szagú lezárás kapcsán lehet egy adag hiányérzetünk (a film költségvetésének kb. 90%-a itt mehetett el), de egy-egy olyan poén, mint a címben említett “Csókolom, merrefelé van Berlin?” önmagában elég, hogy megtekintésre ajánljam A szupercsapatot – aki ezen nem röhög, annak ajánlom a Garfield és a zűr kommandó mielőbbi megtekintését, hátha.
A szupercsapat trailer