— Film

— 2011. May 5. 11:36

— Írta: Kollár Dániel

Csúcshatás

Miután kisorsoltunk olvasóink között két premier előtti jegyet a Csúcshatásra (Limitless), elmentünk megnézni mi is, és legkevésbé sem bántuk meg. A hajtás után kritika egy magyarra félrevezetően lefordított filmről és – nem mellesleg – nagyon pozitív csalódásról.

Ha feltesszük azt a kérdést tíz embernek, hogy ha egyet kívánhatna, egy teljesen új valaki bőrébe szeretne-e bújni, vagy inkább a saját képességeinek a tökéletesítésével szeretne-e határokat átlépni, tízből nyolcan biztos a másodikra voksolnának. Náluk értelemszerűen felkelti az érdeklődést egy erről a témáról szóló, minőségi techno-thriller gondolata. Ugyanakkor ha elkezdjük kibontani ennek az thrillernek a részleteit, és megjelenik egy félismeretlen rendező, az eddig inkább csak szívtiprói mellékszerepeket játszó Bradley Cooper és Robert DeNiro földi maradványai, rögtön és jelentősen alábbhagyhat az izgalom a nyolcak arcán. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a története alapján valami kapszulás, miniszuperhősös filmről van szó, amit ráadásul Csúcshatásnak fordítottak Limitless-ről, egyenesen le is konyul az elme és bevillan a kétely, hogy vajon nem csak egy újabb DeNiro-s mellékprojektről van-e szó, aminek semmi más célja nincs azon kívül, hogy másfélszer annyi bevételt hozzon, mint a gondosan megcsonkított gyártási költsége.

Az Erőszakik óta szerencsére tudjuk, hogy egy félrefordítás és egy addig egydimenziós macsóként ismert férfiszínész nem feltétlenül ad össze egy rossz filmet, sőt, kifejezetten remek végeredmény is születhet. Farrell imént említett filmbéli lelkizős bérgyilkos karakteréhez képest az itteni Eddie Morra (Cooper) egy húszas évei végén járó, jóravaló, de kilátástalan író wannabe, aki épp eléri a mélypontot, miután bájos barátnője (Abbie Cornish) megelégelte az arra való várást, hogy a srác összeszedje magát. Emberünk egy véletlen folytán összefut az ex-felesége bátyjával, akitől kap egy NZT nevű bogyót, ami a néhai sógor érzékelhetően zavaros hátterének ismeretében inkább tekinthető drognak, mintsem kísérleti gyógyszernek, ahogy állítja.

Az NZT többszörösére növeli az emberi agy kapacitását, így Morrát is másodpercek alatt mega-IQ-jú szuperemberré varázsolja, aki okos férfi lévén ki is próbálja használni ezt a helyzetet, és miután egy jó adagnyi pirulához jut, felül a tökéletesített énjének hullámvasútjára. Hamarosan minden társaság középpontjává és Wall Street-i üstökössé válik, aki mindig, minden helyzetben tudja a megoldást, ráadásul kisemberi gátlásai is megszűntek, így végig is viszi akaratát. Ellenben az NZT-nek komoly mellékhatásai is felmerülnek idővel, sorjában bukkannak fel a cuccot üldözők, valamint a megszerzett mennyiség sem tart örökké.

Cooper számára többszörösen is fel lett adva a lecke: egy filmen belül, hovatovább folyamatosan váltakozva kellett szétesett junkie-t, irigyelt pénzügyi zsenit és nettó zombit játszania úgy, hogy közben egy koherens jellemfejlődést is be kellett mutatnia. Ebben a dzsungelben számtalanszor elcsúszhatott volna az egyik szerep alul- vagy túljátszásával, ellenben az ő, valamint rendezőjének teljesítményével kapcsolatban éppen a higgadt arányosság volt a legnagyobb piros pont. Az eddig mindössze egy komoly produkciót (a 2006-os Mágust, Edward Nortonnal) egyengető Neil Burger rendező megtalálta a megfelelő adagolás módját a sztoriban és a karakterekben egyaránt. Nem készített belőle sem hundertprozent adrenalin fűtötte ámokfutást, sem kaptafa alvilági drogsztorit,  sem szájbarágós megmondást az esendő ember erkölcsi győzelmét hirdetve, pusztán könyvadaptációt játszatott egy olyan tagról, aki kiismerhetetlenül pattog egy zsenicsináló drog farvizén a reménytelenség-álomkarrier koordináta-rendszer végpontjai között.

A mellékszereplők úgy gondolom, tudatosan égtek takaréklángon. Sem a barátnő, sem a DeNiro által megformált pénzügyi guru nem nyújtott emlékezeteset, a többi Morra-pártolóról és ellenségről nem is beszélve. Mindenki tisztességgel hozta a saját részét a one-man show kiegészítéséhez. Noha a film alapjául szolgáló Alan Glynn kötetet egyelőre nem olvastam, az eddigi visszajelzésekből könnyen lekövethető, hogy többen mélyebb lélektant vártak volna a Limitlesstől, amilyennel vélhetőleg a kötet végigkövette a főhős történetét. Mindezt vászonra vinni ugyanakkor egyrészt úgy saccra 8 órányi anyagot eredményezett volna, másrészt pedig a francnak sincs arra szüksége, hogy valaki ezredszerre is erős kacsintások közepette megmondja, hogy “a’ élet nem tökéletesen szerethetőbb ám!”. A Csúcshatás egy példaértékűen arányos film, finom zárójelenete pedig sok fokhagymaszagúra csavart erkölcsmese végkifejletének a bezzeg-snittje lehet a jövőben.


Limitless trailer