Pedig először egészen úgy tűnik, mintha egy olyan film kezdene kibontakozni a szemünk előtt, amely már a címével is az egymástól végletesen elidegenedett emberek privát kudarcai fölött lamentál. Holott erről szó sincs. Henry Alex Rubin a Magnólia, az Ütközések és az Iñárritu-filmek hagyományát folytatja, és először bonyolult, majd fokozatosan világossá váló dramaturgia mentén bont ki három súlyos történetet. A film hangsúlyozza, hogy mindhárom szál valós, megtörtént eseményeken alapul. Ezt viszont szinte felesleges is megjegyezni: a látottak valóssága, életközelisége egyébként is mellbevágó.

A három történet már önmagában is kitenne egy-egy nagyjátékfilmet, sűrű két órára kell tehát készülni. Ez a sűrűség ugyanakkor rendkívül érdekes elegyet alkot a filmnek azzal a tulajdonságával, hogy egész egyszerűen alig van benne beszéd. Billentyűk kattogása, telefonok pittyegése, facebook-üzenetek értesítője és még számtalan más hang zizeg szüntelenül, szereplőink pedig úgy csüngnek ezeken az apró hangokon, mintha az életük múlna rajta. És milyen szomorú, néha tényleg.

Annak ellenére, hogy megrázó, helyenként egyenesen kegyetlen eseményeket kell végigborzonganunk, a Disconnect alapvetően csendes darab, amelyben még akkor is ritka az emberi beszéd, amikor kivételesen nem valamilyen monitort néznek, hanem egymást. Mindezt meg lehetne valósítani nagyon didaktikusan is („Lám, ide jutottunk, a mai világ, bezzeg régen” és társai), valahogy itt mégis azt érezzük, mintha ez már évtizedek óta így menne. Vagyis természetes, és fel sem tűnik igazán, hogy azok a jelenetek, amelyekben a legfontosabb dialógusok zajlanak le, mind írott formában valósulnak meg. Már-már némafilmet látunk. Viszont amikor hangos, akkor nagyon hangos.

Számos pozitív vonása akad ennek a szerény, mégis kimagaslóan igényes függetlenfilmnek. Mindenekelőtt az, hogy nem moralizál, nem vonultat fel nagy és érzelmes monológokat (pedig amerikai), és ami a legfontosabb: nem próbál mindent azzal magyarázni, hogy internet. Tény, hogy a szereplők többé vagy kevésbé az internettel kapcsolatban hozzák meg rossz döntéseiket. Mégsem kell azzal beérnünk, hogy ők az áldozatok, a világháló meg a főgonosz. A Disconnect egy semleges előjelű állapotból indul ki: internet az van, és kész. Ezt az állapotot alaposan, részletgazdagon és nem utolsó sorban meglehetősen kreatívan járja körül. Minden más (minden negatív) ez után jön.

Egyedül a film szlogenje (Look Up – nézz fel) tűnik kicsit túl direktnek. Bár nem biztos. Amikor az elkeseredett apa a fia legnagyobb ellenségével chatel, én is jéggé dermedve néztem a képernyőt, és azt ismételgettem: jézusom, nézd már meg, mit csinálsz. A film semmi újat nem mond arról, hogy hogyan használjuk ma az internetet, nem is ez a célja. Arra kíváncsi, hogyan használjuk egymást.