Gus van Sant nagy kedvencem a filmrendezők között, és be kell vallanom, nekem még a Gerry című, kifejezetten lassú tempójú, a példakép, Tarr Béla nyomdokaiban haladó alkotása is nagyon tetszett, nem is beszélve az Otthonom, Idaho-ról vagy a Good Will Hunting-ról. A legutóbbi, Paranoid Park című film azonban kifogott rajtam.
A címben szereplő park egy “mitikus” helyszín, a deszkások paradicsoma, ahol semmi máshoz nem hasonlítható, veszélyes, már-már transzcendentális utazás vár a látogatókra. Sokan kísértik meg itt a szerencséjüket, és próbálnak nem mindennapi élményekkel gazdagodni. A legendák, amelyek ide vonzzák a boarder közösséget, középiskolás főhősünket, Alexet sem hagyják hidegen. Ő és barátja, Jared nem bírnak ellenállni kíváncsiságuknak, és egy hétvégén, ahelyett, hogy jobbnál-jobb csajaikkal múlatnák az időt, végzetes kirándulást tesznek a parkba.
Ott kapcsolódunk bele a történésekbe, amikor Alex emlékezni próbál a parkban lezajlott eseményekre. Egy súlyos, pszichológiai trip veszi kezdetét az elhatározással, ahol egymásba csavarodnak, összefolynak és szétágaznak az idősíkok és emlékek. A parkban történt valami, ez az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetünk már a kezdetek kezdetén. Ez után kutat a rendőrség, és erre próbál rájönni Alex is. Amikor végleg befordul, és kezd eltávolodni a valóságtól, legjobb barátja, Macy azt javasolja, írjon egy levelet, amiben mindenről részletesen beszámol, félelem és gátlás nélkül.
Alex a levél írása közben közelebb jut a valósághoz és önmagához. Végül az is pontosan kiderül, mi történt a Paranoid Parkban. Arra is választ kapunk, miért van köd és homály az egyébként nehéz, családi traumákkal is “terhelt” Alex emlékeiben. Bűnről és a bűnhődés, az önmarcangolás, a megváltáskeresés stációiról beszél a rendező ifjú főhősén keresztül, akit naiv és ártatlan kalandvágya kerget veszélybe. Meg is értjük őt, akinek a suli unalmas, a nője nem izgatja fel, Jared nem foglalkozik vele. Élni szeretne, és érezni, hogy él, tapasztalni és látni. Szinte az egész film álomszerű vízió, igazodva a főhős gondolataihoz, zavarához, bizonytalanságához és félelmeihez. A lelkében lezajló vihar képei elmosódott, szürkés árnyalatú látomások, amelyek ugyanúgy hagyják kétségek közt vergődni a nézőt, ahogyan a fiú küzd a tudatos és tudatalatti tartalmak felidézésével.
A zenék erősek, az amatőr és nagyon fiatal főszereplők egészen jók. A történetben is lett volna bőven potenciál, de a Paranoid Park körüli nagy titokzatosságot és rejtelmességet sikerült úgy érzékeltetni, hogy valójában szinte semmit sem tudunk meg erről az amúgy rendkívül érdekes “jelenségről”. Vannak azért látványos, klipszerűen fotografált deszkás jelenetek, amelyek sugallnak valamit a park hangulatából, de én ezt kevésnek éreztem.
Paranoid Park trailer
Alex végül túljut a traumán, de a film szétfolyik, kipereg a kezeim közül, ugyanolyan ködös és elborult lesz, mint a srác emlékei. Erre mondhatnánk, hogy talán épp ez volt a cél, mégis hibának érzem. Nincs egy megragadó pillanat, egyetlen emlékezetes motívum sem egészen a történet legvégéig. Miután megnéztem, alig emlékeztem valamire, pedig témáját, vizualitását figyelembe véve sokkal nagyobbat is üthetett volna.
Linkek: