Random rendezők évről évre szállítanak nekünk nem kevésbé random témájú “tökös amerikai filmeket”, ahogy például Michael Bay is gyártja sorban a kezdetektől izzadtságszagú Transformers-mozikat, erre jön egy dán csóka, és egyetlen maflással kiosztja egész Hollywoodot. A Drive – Gázt! ugyanis mind történetében, mind kivitelezésében messze a legamerikaibb film, amit valaha láttam – Los Angeles pedig utoljára David Lynch Mulholland Drive-jában volt ennyire gyönyörű. Nicolas Windign Refn mintha szerelembe esett volna az Angyalok városával: túlvilági fényekben úszó felhőkarcolókon, zöldellő parkokon, lepukkantságukban is lenyűgöző garázsokon és utcákon úszik végig a kamera, sokszor játszva az üvegeken tükröződő-megcsúszó világgal, amíg a rendező elmeséli a Sofőr (Ryan Gosling) és a Lány (Carey Mulligan) történetét.

Amelyről valójában igen keveset tudunk meg: a Drive nézőjét egyenrangú társsá teszi, és rábízza a feladatot, hogy megírja karaktereinek előtörténetét. Így ebben a két órában nem tudjuk meg, honnan jött, miért ennyire szótlan és hogyan vált profi kaszkadőrré a Sofőr. És azt sem, miért válik a nap horizont alá bukásával törvényen kívülivé, aki rablásoknál segít kétes figuráknak kimászni a csávából. Ryan Gosling vékony hangú, kimért és minden ízében szokatlan figurája a szerep lehetőségei ellenére nem egy macsó, egy Stuntman Mike, a film során mégis férfiideállá válik – és egy valódi hőssé. Aki képes meghozni a legnagyobb áldozatokat is azért, hogy a világ folyása visszatérjen helyes medrébe.

A Drive szűken méri az információkat többi szereplője esetében is: arról se tudunk meg sokat, mit követett el a Lány, Irene börtönviselt férje (Oscar Isaac), aki nem sokkal szabadulása után újból hibát követ el (vagy inkább bajba sodródik), ezzel olyan irányba lökve az események folyását, mely nemcsak a szereplők többségének lesz életfordító, de a nézők számára is letaglózó és megdöbbentő lehet. A Drive egészen játékideje feléig egy szépségében fürdő film. Nemcsak a már említett gyönyörű képek és vágások, de az arcukon a legtisztább, szavakkal elmondhatatlan érzéseket hordozó páros, Gosling és Mulligan miatt is.

Egy újabb pont Refn zsenialitásának, amely rendkívül kockázatos utat választott: elmesélni egy drámát, elmesélni egy szerelmet szavak nélkül. A fiú és lány gyakran csak ülnek vagy állnak egymással szemben, megigézve a másik által, és mi nem érezzük, hogy a Drive során tucatnyi alkalommal beálló csönd akár csak egy pillanatra is kínos lenne. Mert nem az. Gyakran a zene, a háttérzajok is teljesen elnémulnak, csak ülünk a vászon előtt, és mi sem merünk egy neszt sem engedni. Mert az megzavarná a szépséget, a csodát, ahogy ez a beteljesületlen (beteljesülő?) szerelem formát ölt szemünk előtt.

A világ azonban sötétségével elborítja ezt a szépséget: az események olyan fordulatot vesznek, ami után már nincs visszaüt, és a Sofőrnek meg kell mentenie az összeomló világ maradékát. Egy rosszul elsült rablás után olyanokkal kerül szembe, akik kíméletlenül végeznek bárkivel, aki az útjukba kerül, és Refn itt sem vállal kompromisszumot: horrorfilmek kendőzetlenségével mutatja meg azt a leplezetlen brutalitást, mellyel a valóság betör a főszereplők életébe. És még azt sem mondhatjuk, hogy az elcsépelt fordulatot látjuk, hogy a Jó és a Rossz vívja örök harcát, mert nem: tulajdonképpen mindenki az életéért küzd mindkét oldalon. Csak az a baj, hogy ebben a játszmában vagy a Sofőr és barátai, vagy a rablást elrendelő Nino (a kőarcú Ron Perlman), Bernie (Albert Brooks) és társaik maradhatnak csak életben.

Nicolas Winding Refn olyan filmmel jelentkezett a Drive képében, mely egy csapásra illusztris társaságba röpíti őt, Darren Aronofsky, Christopher Nolan és a többiek mellé, akik eddigi munkáikkal többet és jobban tudtak mondani, mesélni a világról és a moziról. Ez a film ugyanis szemnek, szívnek és agynak egyaránt olyan gyönyör, melyre sokáig fogjuk a szavakat keresni, de egy biztos: minden ismerősünknek ajánlani fogjuk.

Drive trailer