A ’80-as évek elpusztíthatatlan, übermensch-szerű akciófigurái (Arnold Schwarzenegger, Dolph Lundgren) és társadalmi problémákat plasztikussá tevő, egyszerű, de mégis emberfeletti hősei (Sylvester Stallone, Steven Seagal) után nem különösebb csoda, hogy a közönség egy emberként csömörlött meg a kiszámítható és sablonos akcióeposzoktól. A ’90-es évek aztán mindenről szólt, csak nem a nehezen megérthető és átélhető hősökről: a Die Hard-sorozat mezítláb és szakadt trikóban rohangáló John McClane-je, a Halálos fegyver-kvadrológia midlife crisisban szenvedő Riggs nyomozója és kiöregedett Murtaugh-ja mind olyan figurák voltak, akik akár egy fokkal élénkebb fantáziával bíró magyar panellakó is el tudott képzelni szomszédként. És akkor még nem is beszéltünk az olyan velejéig rohadt figurákról, mint az – isten nyugosztalja – Tony Scott legjobb filmjében feltűnő Joe Hallenbeck, vagy a nagy dehonesztálásban John Carpenter által újratálalt Snake Plissken. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a legikonikusabb kémfilm-szériaként ismert James Bond-filmek is épp az ezredforduló környékén készült részeikkel hagytak némi keserű szájízt a stílus imádóiban – nos, volt mit rendbe szedni mindkét környéken.

A 2000-es évek első pár éve inkább szólt néhány igazán nagy franchise (be)indulásáról – Harry Potter, A gyűrűk ura, Ocean’s – mintsem az előző bekezdésben említettekhez mérhető súlyú és értékű akcióról/krimiről/thrillerről. Aztán a Swingers című filmjét épp befejező Doug Liman nagy szerencsénkre eléggé komolyan gondolta, hogy egyik kedvenc fiatalkori olvasmányát, Robert Ludlum 1980-as The Bourne Identity-jét méltó módon filmre viszi, és a forgatókönyvet Tony Gilroy kezébe adva 2002-ben el is készültek A Bourne-rejtéllyel (2002). (Lábjegyzet: nem elsőként tették, 1988-ban készült már egy TV-s adaptáció, Richard Chamberlain által megformált főhőssel.) Ráadásul egy olyan színésszel a címszerepben, akit korábban sokkal inkább ismertek érzékeny drámai szerepeiről, vagy éppen az indie határán mozgó alakításairól, aki olyan neveket előzött meg, mint a szerepre igen esélyes Russel Crowe illetve Sylvester Stallone. Matt Damon azonban attól az évtől kezdve az akciófilmsztárok klubjába is bebocsátást nyert.

Mindezt ráadásul úgy, hogy nem hagyta maga mögött az érzékeny oldalt sem. Matt Damon Jason Bourne-ja a legkevesebbet beszélő akciósztárok egyike, és amikor megszólal, akkor se hatásvadász monológokat, vagy Die Hard-ízű epikus egysorosokat ereget. Egyszerűen tör a cél felé, bármi is legyen az. Míg a YouTube hemzseg John McClane, Riggs és társaik macsó szövegeitől, addig az egész Bourne-trilógiából alig lehet kiemelni egy-két ilyesféle részletet. A nyitó epizódot rendező Doug Liman rendezése csak rátesz erre a hatásra: felhős-esős városi helyszíneken, ködös-párás erdőszéleken indul Jason Bourne kalandja. Kezdve attól, hogy hősünket valahol a Földközi-tengeren kihalásszák a vízből, ahol golyó ütötte sebekkel a hátán, golyóálló mellényben úszik a felszínen. A halászhajón, ahol valamennyire életre pofozzák, semmi sem derül ki róla, azt leszámítva, hogy egy svájci bankot és egy számlaszámot vetítő lézerpointer van a csípőjében, a bőr alatt. Ez az egyetlen támpont, amerre elindulhat az ekkor még nevét sem tudó ismeretlen: útban a bizonytalanság felé.

Matt Damon azért is volt tökéletes választás erre a szerepre, mivel kívülállóként mindenféle beidegződés nélkül volt képes hozni egy számára idegen szerepet. Az operatőr gyakran időzik el Bourne arcát mutatva, melyen az érzelemmentes gyilkossá nevelt katona mögül, az amnéziát kihasználva elő-előtör az ember, izgalmas labilitást adva a hősnek. A hősnek, aki minden másban tökéletes: gyakorlatilag itt ér össze a kémfilmek és hagyományos akció világa. Az egykori ügynök számára nincsen veszett helyzet, nincsen olyan szorongatott szituáció, amiből ne tudna kikeveredni, sőt, még előnyt is kovácsolni.

Zürichben aztán elszabadulnak az események, és Liman rendezése elindul a halhatatlanság felé, már amennyiben a bankos jelenet (ahol hősünk megtudja a nevét) után az amerikai követségen teljes gőzzel beindul a széria. A rendőrök elől menekülő Bourne-ra hiába fognak fegyvert, hiába igyekszik elfogni a követség teljes katonai védelme, ő fegyver nélkül, egy szakadt pulóverben, a puszta ösztöneinek engedelmeskedve is kicselezi őket, és kibújik a hurokból. A Bourne-filmek jellegzetessége, hogy bár a legmodernebb csúcstechnika jelenik meg bennük, az amnéziás ügynök kezében egy töltőtoll (A Bourne-rejtély) vagy egy összecsavart magazin (A Bourne-csapda, 2004) is képes halálos fegyverré válni. És ez az esetlegesség az, ami rendezőtől függetlenül elképesztően szimpatikus és izgalmas akciófilmmé teszi bármelyik Bourne-mozit.

Még akkor is, ha több szempontból alkalmazkodik a zsáner hagyományos motívumaihoz. Itt is feltűnik egy rövid életű, de annál forróbb szerelmi szál Marie személyében (Franka Potente), az egész ellen világ küzdő hős itt is szerez egy váratlan barátból-lett-ellenséget (Joan Allen), és rendes kémfilmhez méltó módon itt is hamar kiderül, hogy mindig van egy magasabb szintű ellenfél, egy “puppet master”, aki mozgatja a szálakat. Ennek köszönhetően a harmadik részre elég komoly paranoia alakulhat ki bennünk: vajon hány kormányügynökségnek vannak az utcában kőkemény kiképzésben részesített alvó ügynökei? Hamar kiderül, hogy Bourne nemhogy nem az egyetlen, de igazából egyetlen szempontból különleges: hogy tulajdonképpen ő a selejt ebben a rendszerben.

A múltját előbb Párizsban felkutatni vágyó, majd Görögországban és Indiában meghúzódó Bourne A Bourne-csapdában le is mondana arról, hogy megismerje teljes múltját, és kettesben ellegyen Marie-val. Azonban létezésével túl nagy feketepontot vésett be a CIA és más hatalmak ellenőrzőjébe, így a második rész folyamán nagyjából ki is derül: amíg nem számol le minden ellenfelével, legyen az akármilyen elérhetetlen is, nem lesz nyugta: vadászni fognak rá. Így előbb Nápolyba megy, majd Münchenen keresztül Moszkváig kutatja múltjának áldozatait. Míg az első részben a nem kevésbé hidegvérű Clive Owen (a “Professzor”) szolgáltatta az azonos súlycsoportban mozgó ellenfelet, addig A Bourne-csapdában Karl Urban orosz ügynökével végez, revansot véve rajta.

A Bourne-ultimátum (2008) a hazatérés: mivel mind a rendező Paul Greengrass, mind Damon számára egyértelmű volt, hogy itt érdemes lezárni a történetet, ezen epizód végére nagyjából megnyugtatóan sikerül el is varrni minden szálat. A főként New Yorkban és a marokkói Tangierben játszódó részben sikerül csúcsra járatni a sorozatot, és a talán kevésbé izgalmas második rész után itt érhető tetten mindaz, ami a Bourne-világot a 2000-es évek ikonikus és több szempontból is másolt darabjává teszik. A legalább annyit kritizált, mint imádott operatőri munka (valóban testközeli harc, tizedmásodperces történések, rázkódó kamera), nyugtalanító konspirációk, intelligens és újszerű megoldások (pl. a londoni pályaudvaron való bujkálás), és az autós üldözések nehezen újragondolható motívumát is megújítani képes hozzáállás. (Igaz, utóbbit tekintve igazából az első rész párizsi, Minis száguldása az örök élmény, biztos jópáran elcsattantak, mikor Paul Oakenfold katartikus Ready Steady Go-ja is csúcspontjához ért.)

Jó filmből nagyon sok van a filmtörténetben. Még jó akciófilmből is. Azonban olyan akciótrilógiából, melynek mindhárom része nagyjából azonos szintet képvisel, mely kategóriát teremtett megoldásaival, amelynek hőse egy teljesen más műfajból átlépve vált hiteles akcióhőssé (ráadásul ezzel csak jobb lett a rezüméje) – ez így egyszerre szinte egyedülálló. Ahogy egyedülálló a nemrég új résszel bővült Bourne-univerzum is.

De arról a részről majd egy másik cikkben.

Az örökös főcímdal: Moby – Extreme Ways