Szándékosan is félre lehet promotálni egy filmet, nem csupán forgalmazói vagy készítői dőreségből, és Martin Scorsese talán legnagyobb mutatványát hajtotta végre a Viharszigettel ebben a stílusban. A rendkívül magas színvonalon megrendezett A tégla után következő játékfilmjével ugyanis meglépte azt, amit csak a nagyok mernek: blöffölni egy egész estés mozilfilm hosszában.
Azt, hogy a fent emlegetett úriember már egy egészen más szinten jár a filmiparban, mint bármelyik, már legalább három-négy jó dobással jegyezhető direktor, egészen biztosan nem kell bizonygatnom. Egyrészt, mivel mindaz, amit mi klasszikusan hollywoodi filmként azonosítunk, annak a megalapozásában és kialakításában rendesen benne volt Scorsese, akár filmtörténeti totemmé vált gengszterfilmjeivel, mint a Nagymenők vagy a Casino; akár klasszikus zsánerdarabjaival, mint a Kundun vagy az Aviátor. Olyan témák ezek, amelyekkel szeret Hollywood foglalkozni egy ideig, de aztán könnyen el is felejti. Másrészt viszont ez az a fickó, aki megrendezte a Taxisofőrt, amivel kapcsolatban szüntelenül az az érzésem, hogy ez egy nálam idősebb generáció számára ugyanazt jelenti, mint számomra David Fincher Harcosok Klubja-adaptációja. A Harcosok Klubja pedig – talán mondanom se kell – nem kevesek számára jelent egy unikális életérzést, amiben biztos feltűnik Bret Easton Ellis egész munkássága, egy rakás kétes hírű amcsi rockzenekar, kis szerencsével Iggy Pop is.
De ne térjünk el nagyon a tárgytól, a Viharszigetnek nincs sok köze se Tyler Durdenékhez, még kevésbé Patrick Batemanhez, bár az alaphelyzet az utóbbit nem zárná ki éppenséggel: két rendőrbíró, Teddy Daniels és Chuck Aule, azaz Leo DiCaprio és Mark Ruffalo tart egy különösen védett, állami elmegyógyintézetet rejtő szigetre. Lehetne ebből a történetből nyomozós rendőrsztori ugyanúgy, mint hátborzongató parafilm, de míg az első verziót csupán kellékként, vezérszálként használja fel Scorsese, utóbbival sokkal zavarosabb a film viszonya. A már a bevezetőben emlegetett blöff ugyanis itt húzódik meg, mintegy sáncként a film értelmezése szempontjából: a Viharszigetben nincs igazán olyan pillanat, amitől egy közepes ingerküszöbű ember pulzusa megemelkedne, de mégsem az a film, amit 18 éves kor alatt komolyan lehet élvezni. A fókusz világos, hogy egyetlen szereplőn van; azon, akinek Scorsese már-már a második apja, aki a New York bandái óta egyértelmű, hogy az egyik legfontosabb színésze ennek az öreg olasz fószernak.
Lassan két héttel a film megtekintése után is tartja bennem magát az a gondolat, hogy Scorsese jóval többet mond el a már-már állandó színészeként játszó DiCaprio-n keresztül magáról az emberi lélekről, arról, hogy mit tehet az ember, ha életválságba kerül. Nem tűnne hihetetlennek, hogy az Egy csodálatos elme is hatással volt a rendezőre a Viharsziget készítése közben. John Nash számára sincs kiút mindabból, amit az életének nevez, pedig az sem több a külvilág számára, mint lázálmok hada; Teddy Daniels története viszont bőven felülmúlja az imént említett, egyébként általam valaha legjobbnak tartott életrajzi filmet. Középszerű ijesztgetés helyett szívfájdító képsorokat tár elénk: gyönyörű operatőri munkával készült, könnycsordító jeleneteket (DiCaprio álma, melyben víz fakad halott feleségéből, miközben szállingózik köröttük a pernye, minden bizonnyal a leggyönyörűbb jelenetek egyike), a rendőrbíró tudatválságának brutálisan valóságos történelmi aspektusát (Scorsese Dachauja a legkeményebb koncentrációstábor-ábrázolásokkal versenyez) és talán egy kissé hosszúra nyújtott, de minden látott percét megháláló sztorit.
A végeredmény nem parafilm, sokkal inkább egy keserű kérdés arról, hogy mit tehet az ember, ha a sors útján nincs keresztút a túléléshez. Scorsese válasza az utolsó jelenetben rejlik; anélkül talán elgondolkodnék az ötösön, így viszont hibátlannak érzem a Viharszigetet, mert nem attól válik félelmetessé, amit látunk, hanem attól, hogy szembesülnünk kell vele: nem vagyunk a magunk ura.
Viharsziget trailer