Szeretem azt gondolni, hogy a spanyol filmvilágban nagy a potenciál, és időről-időre jönnek is olyan produkciók, amelyek megerősítenek ebben. Aztán néha baromi nagyot csalódok. A legutóbbi két spanyol filmélményem ugyanis már nem csak műfaját tekintve volt thriller és horror. Ötlettelen, lineáris történetek teljesen közepes kivitelezéssel – ez jellemző a Cronocrímenes-re (Időbűnök) és az Eskalofríóra (Rettegés) egyaránt. Az ilyenek után könnyen gondolhatná az ember, hogy a spanyol filmiparban pénz van, csak kreativitás nincs. Nézzük most az említettek közül az elsőt.
A Cronocrímenes című darabot még a Titanic Filmfesztiválon adták a krimi szekcióban, és ahogy már a címe is sejteti, az időutazás témájába nyúlnak bele úgy, hogy lehetőleg valami félelmetes essen ki belőle. Az alaptörténet szerint átlagos, pocakos, kertben távcsövével a környező tájat pásztázó, középkorú főhősünk válik egyszer csak az időkavarás központi figurájává, mikor egy megpillantott vetkőző csajt kezd követni a közeli erdőben, és hamarosan üldözötté válik, akit egy álarcos, ollóval hadonászó gyilkos akar a keze közé keríteni. Menekülés közben jut el egy közeli kutatóintézethez, ahol a segítőkész, éjszaka is szorgoskodó munkatárs azt ajánlja, bújjon el egy kísérleti eszközben, ott biztonságban lesz, de csak innen kezdődik az igazi pörgés, mert hogy emberünk néhány órával korábban találja magát az időben. Megpróbálja aztán helyre tenni a dolgokat (a maga együgyű módján), de ahogy az sejthető, innentől kezdve csak lavinamód romlik a helyzet.
A filmben kereshetjük a jó és a rossz pontokat, de jónak maximum az alapötlet nevezhető, bár az is annyira sablonos, hogy én végig a csavart, az extrát vártam, és nem jött, ilyen alaphangú időmegbolygatós sztoriból meg már volt jó néhány. Ráadásul sikerül addig becsavarni a szálak fonalát, hogy valószínűleg már az alkotók sem voltak teljesen tisztában a végén, hogy hányadán is állunk, de úgy fest, ez nem is zavarta őket különösebben. Ami viszont rossz, abból sok van, kezdve a meglehetősen amatőr színészi játéktól a botrányosan ostoba megformált karakterekig. Egyértelműen látszik, hogy voltak olyan pontok, ahol a történet tarthatósága érdekében valakinek meg kellett tennie valamit, de hogy ezt az eseményt hogyan hozzák tető alá, abba már nem fektettek energiát, így a forgatókönyvíró húzott egy szép egyenes vonalat A-ból B-be. Így lett az, mintha véletlenül a kidolgozott verzió helyett a vázlatot filmesítették volna meg.
Los cronocrímenes trailer
– “Jó napot uram, akivel először látjuk egymást életünkben. Üldözi önt egy ollós őrült? Nahát! Szálljon be ebbe a folyadékkal telt tartályba, amibe egy nagy hidraulikus prés nyomódik be, és majd itt elbújhat, míg én bájosan csevegek a véres-álarcos gyilkossal.”
– “Ööö… Hát jó.”
Az ehhez hasonló események gyakori előfordulása miatt könnyen kaphat az ember körömágygyulladást, ahogy szépen lassan felkarmolja az ülőalkalmatosság maradék szövetét is. Vannak azok a filmek, amiket csak sok popcornnal, baráti összejövetelekre vagy másnapos vasárnapokra szoktunk ajánlani. Hát ez nem az. Ettől inkább tessék tartózkodni, és attól lesz jobb mindenkinek.