André Téchiné Szemtanúk (Les Témoins) című műve volt az első film idén, amit a Titanic fesztivál keretében megnéztem. A Szemtanúk a nyolcvanas évek elejére röpít. Narrátorunk emancipált, gazdag, szép gyermekkönyv író, Sarah (Emanuelle Béart), aki ez alkalommal felnőttekhez szeretne szólni, és elmesélni egy olyan történetet, amit nagyrészt szemlélőként él át. Igazi francia filmmel van dolgunk. Fókuszban az érzelmek, a viszonyok, az emberi kapcsolatok.
Valahogy a franciák mindig képesek voltak merészebben megmutatni a nehezebben vállalható érzéseket, frusztrációkat, vágyakat és félelmeket, különös tekintettel a párkapcsolatokban megbúvó fájdalmakra és örömökre. Itt sincs ez másként.
Sarah és Mehdi, a feltűnően jóképű, arab származású rendőrtiszt házassága teljesen nyitott és nehézségekkel teli, izgalmas és bonyolult. Sarah legjobb barátja, a korosodó meleg orvos, Adrien (Michel Blanc) soha nem adja fel, hogy megtalálja élete párját, de csak parkokban és nyilvános vécékben keresgélhet. Ott, ahol a fiatal vidéki fiú, Manu is csillapítja vágyait. Adrien beleszeret Manu-be és bevezeti a nagypolgári körbe, ahol a fiú jó alaposan felforgatja az addig sem egyszerű viszonyokat. Mindenki kapcsolatba kerül mindenkivel, megégetik egymást, fájdalmat és gyönyört okoznak egymásnak.
Szemtanúk trailer
Szerelmi és szexuális kavarások mellett bőven van még más is ebben a többfenekű sztoriban: Manu nővérének céltudatos operaénekesi ambíciói biztosítják a remek zene egy részét (a Figaróból hallhatunk részleteket a Decca kiváló felvételeiről), míg Adrien elkeseredett, önfeláldozó harca és hivatástudata az AIDS, immár történelembe vesző kitöréséhez vezeti el a nézőt. Személyes tragédiák fonódnak össze, nagy, az egész emberiséget sújtó problémákkal.
A Szemtanúk olyan alkotás, amely közel viszi a nézőt ahhoz a korszakhoz, amikor még dúlt a free love, csúcsukra jártak az emancipációs mozgalmak, és ha nem is fogadták el természetesnek, legalább dekriminalizálták a homoszexuális magatartást. Azóta az AIDS részévé vált mindennapjainknak, és a felvilágosító mozgalmak szorgos munkája gyakran csak csepp a tengerben egy világméretűvé váló katasztrófa árnyékában. Ez a film azonban nem a ma problémáit feszegeti.
Téchiné szerencsére minimális pátosszal képes megközelíteni ezt az amúgy meglehetősen patetikus témát. “Visszafogott” sorstragédiákat mutat be, ahol még van esély az újrakezdésre, arra hogy jóra forduljanak a dolgok, és szenvedélyes izzású, végletes szerelmet, ahol már hiába minden. Emberközeli mese ez, de nem a “veled is megtörténhet” protestszólamával; csendesebben és szerethetőbben, ami arra utal, hogy lassan talán eljutunk majd oda, hogy tudunk szélsőséges érzelmek és düh nélkül beszélni a modern kor pestisének tartott vírusról.
Korábban a Kultblogon: