Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal, hogy a 2008 és 2011 közötti időszakot különösebb gond nélkül vészeltem át Woody Allen képzeletbeli társaságát mellőzve: sem Larry David különszáma, a hozzánk el se jutó Whatever Works, sem a tavalyi Férfit látok álmaidban kihagyása nem okozott nyugtalan éjszakákat. Alapvetően úgy vagyok vele, ha szembejön egy Woody Allen-mozi (mint három éve a Vicky Christina Barcelona volt), azt inkább tiszteletem jeléül néztem meg, még ha eddig nem is kellett csalódnom. Mégis, az Éjfélkor Párizsban után tudom csak azt mondani teljes szívemből, hogy Woody Allenért érdemes rajongani. Ez a fickó ugyanis ezúttal elérte, hogy egy rakás közepesen érdekes (vagy épp szűkebb körökben ismert) színészből egy briliáns, minden karakterében érdekes stáb jöjjön létre, vagy hogy egy 17 millió dollárból készülő filmben szebben ragyogjon Párizs, mint nagyságrendileg nagyobb büdzséjű alkotások fantáziavilágai. És persze a lényeg: hogy rájöjjünk, Owen Wilson is színész, nem is akármilyen.

Legalábbis, ha egy jó direktorral találja magát szemben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szőke anticiklon munkássága nem csupán fájóan humortalan, vasárnap esti tévémozikból áll (Londoni csapás, Vejedre ütök), bár kétségkívül ez adja a nagyobb részt. Viszont Wes Anderson mellett (Tenenbaum, a háziátok, Édes vízi élet, Utazás Darjeelingbe) már bemutatott valamennyit abból, hogy miért nem az abszolút nulláról indult az Éjfélkor Párizs főszerepében. Így én sem egy kellemes meglepetésként, hanem mint egy kiváló film rengeteg nagyszerű eleme egyikeként helyeztem el végül Gil Pender figuráját.

Gil a menyasszonyával (Rachel McAdams) és annak szüleivel (Kurt Fuller és Mimi Kennedy) érkezik Párizsba vakációzni. Hova máshova, mint – a rossz vicc szerint – az egyetlen európai városba, amit egy amerikai ismer? Az Éjfélkor Párizsban ennek megfelelően eleinte igencsak ingadozik két véglet között: nem egyértelmű, hogy a főcím előtti felvezetés szentimentális, párizsi életképeket mutogató irányába, vagy valamiféle szatirikus társadalmi mondanivaló felé tart majd Woody Allen-vezette utunk. Mindkettőre bőven akad példa, olykor koktélszerűen keverve: Gil, Inez és utóbbi váratlanul feltűnő barátai (a 30 Rock-beli figuráját átmentő, zseniális bosszantó Michael Sheen, illetve a kissé érdektelen Nina Arianda) Versailles-ban sétálgatnak, egy múzeumban nézegetnek gyönyörű képeket, miközben Gil a jó modor maszkja mögött alig leplezve szenved. Ő ugyanis egy igazi idealista, egy művész szenvedélyével fedezné fel Párizst. Ha tehetné, kilépve forgatókönyvírói keretei közül – és aztán a film fantasztikumba hajló cselekménye során akkora lehetőség adódik meg számára, amilyenről még álmodni se mert.

Az Éjfélkor Párizsban akkor is sikeres film lenne, ha nem próbált volna mást, csak gyönyörködtetni – ahhoz viszont nem kellett volna egy ilyen kaliberű rendező. Woody Allen ugyanis hagyja billegni karaktereit, történetét, sőt, tulajdonképpen az egész filmet a nézőre bízza. Nehéz eldönteni, hogy Gil valódi művész-e, vagy csupán egy amerikai, aki annyira eltelt saját vágyaival, hogy nem fogja fel saját dilettáns voltát és tehetségtelenségét. Inez és szülei sem többek karikatúráknál: a republikánus apa figurájának megrajzolásával Allen nem szerzett sok új jobbos amerikai barátot. De maga a fantasztikum sem kikezdhetetlen: a párizsi éjszakában időutazó Gil agyszüleménye is lehet ez az egész, egyetlen ellenérv csupán a film legviccesebb, hangosan felröhögős jelenete az utána küldött detektívvel. Így hátradőlve lubickolhatunk Woody Allen fantáziájában, mely megmutatja nekünk az übermacsó Hemingway-t, a lökött Dalít, a saját szkriptötletét nem értő Bunuelt – mesés utazás ez az európai kultúra múltjában.

Úgy érzem, van egy pillanata a filmnek, amikor lehetősége lett volna valami igazán nagyot kimondani a rendezőnek, mégsem tette – amikor Gil és múltbéli szerelme, Adriana (a már megint lenyűgözően szép Marion Cotillard) vitatkoznak egy századforduló környéki szalonban, mi is az aranykor valójában, amit mindketten üldöznek. Itt pár perce valóban nagyívűvé és elgondolkodtatóvá válik az Éjfélkor Párizsban, megemeli a tétet, és nyer. Ezt a gondolatot azonban csak magvában kapjuk meg, hogy hazavigyük, és átgondoljuk: érdemes-e szüntelenül a múlt megszépítő messzeségéről álmodozni, és visszavágyni úgynevezett boldogabb korokba. Kevés ennyire aktuális kérdés van, amit ma fel lehet tenni, főleg ebben az országban, Európa szélén, ahol élünk.

Éjfélkor Párizsban trailer