Ron Howardnak eddig nem sikerült belopni magát a szívembe, pedig kétéves átlagban gyártotta filmjeit, amelyek egyrészt komoly kritikai sikert, másrészt nagy nézettségeket produkáltak. A nyolcvanas évektől kezdve szinte minden alkotását bemutatták a magyar mozik is, így aztán nehéz volt elmenni mellette, mégis sikerült. Most azonban végre olyasmihez nyúlt, olyan témát választott, ami bekényszerített a moziba. Feldolgozta ugyanis David Frost interjúsorozatának történetét Richard Nixon ex-elnökkel az egyébként rettentő fantáziátlan Frost/Nixon cím alatt.
A 2008-as év a gazdasági válság és az amerikai elnökválasztás éve, amely a filmkészítőket is arra ösztönözte, hogy politikai témákhoz nyúljanak, ilyenkor a nép nyilván fogékonyabb az ilyesmire. Így köpte ki magából az álomgyár azokat a produkciókat, amelyek most (méltán) kerültek az Oscar-díj előszobájába is, természetesen a Frost/Nixonról és a Milkről beszélek. De maradjunk egyelőre csak az elsőnél.
Richard Nixon a történelem nagy vesztese, kinek elnökségéből már csak a Vietnammal folytatott igencsak megkérdőjelezhető szükségességű és sikerességű háborúra, valamint a Watergate-botrányra emlékezünk. Ő volt az Egyesült Államok hosszú demokráciája történetének egyetlen államfője, aki lemondásra kényszerült. Bár nyilvánvaló bűncselekmények részese volt, mégsem került sor ellene soha perre. Utóda, Ford kvázi felmentette, és lehetetlenné tett minden további hivatalos vizsgálódást az ügyben. A média azonban, tekintettel arra, hogy a választókat izgatta, mi is történt a színfalak mögött, még hosszú ideig rágódott a csonton. Ezért, amikor Nixon saját politikai és történelmi rehabilitációjának jegyében elhatározta, hogy interjút ad egy népszerű, de szakmailag nem túl magasra értékelt riporter-showmannek, David Frostnak, az nem véletlenül hihette, hogy élete nagy dobása előtt áll.
A Frost/Nixon azt a tényfeltáró újságírást állítja fókuszba, amely még nem kreálta, “csak” közvetítette a híreket, amely még fő hitvallásának tartotta, hogy a nézőket, hallgatókat a tényekkel és azok hátterével kell megismertetnie. A televíziós riporterek természetesen a hőskorban is vadásztak a nézőszámra, nyilván akkor is pénzből éltek a szórakoztatóipari munkások, mégis gerinccel, nagyobb tisztességgel nyúltak a témákhoz. Nem azt mondom, hogy mostanában nincsenek már olyan riporterek, akik munkájukkal a szakma tisztaságát és becsületét óvva tevékenykednek, viszont elég kevesen lehetnek. Ez a film részben róluk szól.
Túl azon, hogy Howard emléket állít egy kiváló riporternek, aki azzal vált híressé, hogy meg tudta törni, és egy “majdnem vallomásra” tudta kényszeríteni a sokak által gyűlölt és a politikai rendszer árulójának tekintett Nixont (a Watergate-ügyben ugyanis kiderült, hogy az elnök hivatali pozícióját és befolyását használta fel demokrata ellenfeleivel szemben), megpróbálja emberi közelbe hozni a volt elnököt is. Igazán kiváló színészeket válogattak a főszerepekre. Frank Langella egyszerűen zseniális Nixonként. A veterán színész esendő figuraként, a hatalom megszállottjaként mutatja be a bukott elnököt, aki ugyanakkor számos erénnyel is bír: szívós, okos, kitartó, erős és soha nem adja fel. Minden mondatára érdemes odafigyelni, rengeteg bölcsesség és tudás van az arcán, a szemeiben, így hitelesen tud átlényegülni. Elképesztő érzelmi vihart él át, ahogyan a csúcsra, a fényre vágyó, erős bikából megalázott kutyává válik. Vele szemben a kapkodó, a gyertyát két végén égető, kispályás playboy Frostot megszemélyesítő Michael Sheen szintén maradandó a mindig vigyorgó, mégis szomorú szemű riporterként, aki majdnem elbénázza, ellazázza, de aztán mégis összeszedi magát és bizonyít. Kettejük közt csodálatosan bontakozik ki a vonzalom-ellenszenv és a tisztelet-megvetés dinamikája.
Frost/Nixon trailer
A mellékszerepekben a brit és lóarcú Rebecca Hall csak hülyén vihorászik, viszont az általam eddig egyáltalán nem kedvelt Kevin Bacon, Nixon biztonsági főnökeként, a merev és szilárd, az utolsó percig és utolsó vérig hűséges testőr szerepében nagyon odateszi magát. Olyan szinten azonosul, hogy már-már nagyobb tragédiát él át a bukásban, mint főnöke. Aztán persze ott vannak még az újságíró szakértői és producere, Nixon körül pedig az egyszerre sápadó vagy épp önelégülten mosolygó seggnyaló brigád. Howard alázattal és jó érzékkel nyúlt témájához. Sikerült kikerülnie a túlzásokat, a nagy kitöréseket, viszont a dokumentarista köntösbe számtalan humoros elemet csempészett, ami viszont nem ront, hanem épp emel az egész produkció színvonalán.
Láttunk már hasonlót (Good Night, and Good Luck), mégis mindig érdekes a televízió nagy, történelem- és véleményformáló pillanatainak felidézése. Lassan feledésbe merül ez az ügy is, de nem érdektelen vállalkozás ráirányítani a figyelmet arra, hogy a világ legnagyobb hatalmú emberei is csak emberek, akik hibáznak (persze azért vannak a tanácsadók, hogy lehetőleg mégse), a tényfeltáró politikai újságíró feladata pedig az, hogy a valóságot képességei szerint a legjobban igyekezzék megközelíteni és közvetíteni. Ráadásul a Frost/Nixon rendezője mindezt velem ellentétben nem szájbarágósan adja elő.
Linkek: