Nyolc évnyi történetvezetés után borzasztó nehéz dolga volt a Dexter sorozat alkotóinak, hogy hogyan zárják le mindenki kedvenc pszichopatájának történetét. Ha hinnénk az internetek trolltengerének, biztosak lehetnénk benne, hogy nem sikerült megugrani a lécet. Pedig szerintem szép befejezést kanyarintottak – elmondom miért.
Spoiler alert! Ez a bejegyzés explicit beszél arról, hogy mi történik a Dexter záró epizódjában. Ha még nem láttad, de érdekel, inkább ne olvass tovább!
Amikor annak idején elindult a sorozat, lemaradtam az első talán két évadról, majd pótlólag hoztam be a késedelmet, és onnantól hétről-hétre követtem a világ kedvenc sorozatgyilkosának ténykedéseit. Azóta voltak jobb és rosszabb évadok, csúcspontok és mélyrepülések, de a figyelmem mindig meg tudta tartani, ami miatt vártam a következő heti adagot. A legerősebb oldala az egész műsornak pedig pont ez a narratíva, a történetmesélés és megírás maga volt, ami újra és újra visszahúzott a képernyő elé.
Lehet mondani, hogy a forgatókönyv micsoda lyukakkal operál és még a nagyanyám is jobb sztorit kaparna össze, de hát tudjuk, hogy legalább annyi a csodálatos író a világon mint ahány fociedző van Magyarországon, úgyhogy az ilyen hülyeségeket képes vagyok elengedni a fülem mellett. Engem a párbeszédek és Dexter monológjainak megírtsága mindig lenyűgözött, főleg az élete kapcsán tett fontolgatásainak belső hangja, a gyilkosság aktusa előtti gondolatai és a főellenségeivel folytatott szóváltásai. Utóbbi kategóriában még a hetedik évadban is hallottam igazi gyöngyszemeket, amikor egy-egy alkalommal Isaak Sirkoval csevegett.
Ami pedig a plothole-okat illeti: ez az egész történet már az elejétől kedzve elképesztő mennyiségű mesei elemmel operált, ez hozzátartozik a saját kis univerzumához, és teljesen rendben is van így. A mese során elnagyolt vagy kényelmesen átlépett részletek pedig nem lyukak, hanem egyszerűen felesleges lenne jobban magyarázni bizonyos dolgokat, csak akasztaná a történetvezetést, inkább könnyedén átsiklik felettük az író, hogy ne essen ki a néző a hangulatból, a narratíva pedig gördülékenyen haladhasson tovább. Aki ezt a meseszerűséget nem szereti a Dexterben, nem is értem, miért nézi.
Egy sorozatot lezárni borzasztó nehéz, és többször láttunk már példát arra, hogy ilyenkor az írók hajlamosak egészen elszállni a már említett meseszerű elemekkel, akár tudatosan szürrealitásba és metafórákba csavarni a látottakat, ez pedig tud csodálatosan is elsülni, ha mi is elengedjük a világhoz görcsösen odaerősített köteleinket. Ha pedig így nézem, nem keresem a feltétlen rációt abban, hogy hogyan tudja Dexter mindenki szeme láttára kicsempészni testvére holttestét a kórházból, vagy hogy tényleg el lehet-e evezni egy ladikon egy tornádó elől. Mert nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb ennél, hogy mindeközben milyen dráma játszódik le Dexteren belül, és hogyan tud a majdnem emberi érzésektől visszasüllyedni abba az elképesztő nihilizmusba, ahol végül kiköt.
Itt pedig elérkeztünk az epizód poetikus részéhez. Azt nyilván nem kell magyarázni, hogy Debra holttestének tengerbe dobása, pláne a gyilkolászós ruházatban, annak jele, hogy Dexter teljes felelősséget vállal a haláláért, mintha ő maga ölte volna meg. Ezzel a töréssel pedig egy olyan állapotba kerül, amelyben szinte tapintható az üresség, a fejében üvölt egymással az emberségesség és a Dark Passenger, a kettő harca pedig mégis eltompul a háttérben, miközben ő maga üveges szemekkel tekint előre, mint egy gyerek, akinek a feje felett egymást ölve veszekednek a szülei.
Igazból nem maradt volna bennem hiányérzet, ha ott elvágják a részt, amikor Dexter belehajt a viharba. Lett volna ugyan benne némi nyitottság, nyilván így is feltételezhetnénk, hogy talán túlélte, de Dexter halálával is el tudtam volna fogadni a végkifejletet. Az a végső csavar viszont, ahogy totális nihilbe döntötték a figurát, egy borzasztó erős kép volt; ezt, legalábbis ilyen lelkileg húzós formában, nem láttam jönni, de át tudtam érezni a mélységét. A nem hivatalos soundtracket bekapcsolva, el tudnám hozzá képzelni, ahogy belelépünk Dexter fejébe, és egy mély basszusokkal lüktető és közben harsány zajokkal operáló kísérleti elektronika süvölt fülsüketítő hangerővel. Ő pedig közben csendben és rezignáltan néz előre. Ilyennek éreztem a pillanatot.
Érdekes kérdés itt a legvégén, hogy vajon a Dark Passenger győz és Dexter továbbfejlődve tér vissza korábbi mivoltához, ahonnan ezúttal már minden nemű emberi érzés eltűnik és csak a sötétség marad; vagy a fent leírt zajban őrlődve a nem gyilkolás is a választott kitaszíttatás részét képezi? A készítőkkel olvasható interjúk szerint ők határozottak atekintetben, hogy Dexer nem gyilkol többé, hanem vállalva börtönét tényleg csak vegetálva várja ki sorsát és a véget. Ettől függetlenül, én teljesen el tudnám képzelni azt a verziót is, hogy megborult elmével, ösztöni és gépies módon, immár az emberi kötelékek béklyóitól végleg mentesen folytatja azt, amihez a legjobban ért.
Akárhogyis, ez a végső epizód szerintem rendben volt. Kegyetlen és kényelmetlen, de elvarázsolt és szép is egyben. Úgy maradtam pár percig Dexterrel a csendben, és ezzel, úgy érzem, hogy méltón zárult az éveken át tartó közös, sötét utunk.
Ami a folytatást illeti, máris beszélnek róla, hogy valamilyen formában szinte biztos, hogy tovább fog élni a történet, mint hogy a Showtime csatorna legerősebb franchise-áról van szó, és mint ilyet nem szeretnék teljesen kicsukni az életükből. Úgyhogy a levegőben van, hogy valamelyik karakter spinoff sorozatot kapjon (Quinn, Batista és Hannah is szóba került már), de én egy külön elmesélt mellékszál film adaptációját sem zárnám ki. Aztán lehet, hogy mindezt nem vásznon, hanem könyvben, képregényben vagy más médiumon látjuk majd megvalósulni. Az viszont szinte biztos, hogy találkozunk még Dexter világával, még ha ő magával nem is.