Ha látatlanban kellett volna díjat osztanom a Titanic filmfeszten, jó eséllyel az Ez itt Angliát (This Is England) választottam volna. A sztori, a téma, a kor, a közeg, és a trailerből megítélhető megvalósítás alapján úgy tűnt, nagyon egyben van az egész. A megnézés után azt mondom, a téma, a kor, a közeg és a megvalósítás még mindig okés, csak nagyon nincs egyben. Amolyan megmagyarázható, de egy kicsit mindig sántít.
Egyik örök kedvenc filmem, amióta csak láttam, a Romper Stomper. A skinhead szcénát és közeget ennél jobban még soha nem láttam filmen, így aztán mikor megláttam a moziműsorban az Ez itt Angliát, felcsillant a szemem. Már csak mint szociologizáló stílusgyakorlat is szép a téma, de úgy, hogy a hívószó egy emberközeli, személyi szintű mikrovilág volt, még érdekesebbnek tűnt. Abban biztos voltam, hogy ez egy must-see, de talán bele sem gondoltam igazán abba, hogy mit várjak, és csak hazafiasan büszke fiatalokra és oi zenére számítottam. Ez viszont egészen más: szociodráma és korlenyomat. Ha csak ezeket nézném, azt is mondahatnám, hibátlan, de emlékezzünk, hogy ott van az a beígért személyes látószög, ami aztán pont annyit vesz el egyik kézzel, mint amennyit ad a másikkal.
Ez itt Anglia trailer
A történet a fiatal Shaun körül forog, akit csak csesztetnek a suliban, az apja meghalt a falklandi háborúban, anyja neveli, és úgy érzi, az egész világ egy nagy szar. Éppen egy aluljáróban bandázódó skinhead társaság mellett halad el, mikor azok szóba elegyednek vele, és hamar le is pacsiznak. A hirtelen jött ismeretségből nagy barátság lesz, Shaun imádja, hogy vannak haverjai, akik jó fejek vele, nem szivatják, és rövid idő alatt a társaság összes stílusjegyét magára aggatja: kopasz séró, farmer, bakancs, ing és piros húzentróger. Anyja először óckodik az új barátoktól, de aztán megbékél velük, és minden szép és jó, míg meg nem jelenik a társaság sittről frissen szabadult tagja, aki sokkal radikálisabb nézeteket hoz be, és háborút hirdet a munkanélküli bevándrolók ellen. Ez eleve megosztja a társaságot, majd a széthullás durva végkifejletbe torkollik.
Amint írtam, az alapszitu, mint szociológiai tárlat és korbemutatás hibátlan. A film olyan képsorokkal kezdődik, amelyek alapján fél perc alatt pontosan megmondható, hogy melyik évben járunk. A környezet, a díszletek, a divat úgy hozza vissza a ’80-as évek elejét, hogy egy szó nem kell hozzá. A közeg, az atmoszféra pedig egyértelműen rápasszintja az egészre a Tatcher-korszak társadalmi depresszióját. Korrajzból, időutazásból csillagos ötös. Ez a rendező, Shane Meadows legnagyobb érdeme. Viszont az ebbe a térbe és időbe helyezett szereplők konfliktusai már belefutnak olyan zsákutcákba, amelyeket nehéz magyarázni.
Összeráncol néhány szemöldököt például Shaun első csókjának története, ami egy nála kb. hat fejjel magasabb, bár a háttérinfók szerint csak egy-két évvel idősebb csajjal esik meg. Aztán ott van az is, hogy oké, hogy ez a kissrác nagyon jó fej, aranyos és szeretnivaló, de vajon miért látja benne minden szereplő egycsapásra a messiást, akit mindenképpen meg kell nyerni a szent ügynek? A banda ugyanis, mint ahogy fentebb is jeleztem, az újonnan jött régi barát radikális eszméi nyomán széthasad, és minden tag a maga lelki világával vív meg, hogy melyik oldalra álljon, eközben pedig Shaunért úgy küzd a főnökösködő arc, mintha csak ő tudná a világ nagy rejtélyének mélységes titkát. Aztán itt van még ez a főskin forma, aki végig mellverve hangoztatja az egyenlőséget és a hazaszeretet, majd mintegy végszóként egy szép egyenes vonallal húzza át hirtelen felindulásból az összes addig elhangzott mondandóját. Kérdőjel. Mondom, magyarázható, mert hogy széthullott családok, nehéz élethelyzetek, satöbbi, lejön a vászonról a törikönyv, de ettől még nem biztos, hogy értem, mit akart a rendező mondani; vagy ha csak ennyit, akkor ezt fél órában is lehetett volna.
Az Ez itt Anglia egy zseniális korrajz, 1983 Nagy-Britanniájának minden fájdalmával, keserűségével, élni akarásával és vágyódásaival, egy furcsa társaság és egy kissrác nézőpontjain keresztül. Kár, hogy ebből pont az ezeken a nézőpontokon keresztül láttatott minivalóság az, ami némileg sántít az egészben. Talán némileg szélesebb perspektívából nézve a sztorit, vagy legalább egy elmebeteg mínusszal egy több mondanivalóval bíró filmet lehetett volna összehozni. Ha osztályozni kéne, azt mondanám, háromnegyed.
Linkek: