“Mi a faszom ez?” – hangzik el több megszólaló szájából is Mark Sandman és társai zenéjével kapcsolatban. De kicsoda Mark Sandman? Egy vámpír. Egy faszfej. De leginkább egy halhatatlan rocksztár, akinek mégis idő előtt kellett lecsavarni az erősítőt. A Fájdalomcsillapító kritikája.
Az ilyen figurák, mint Mark Sandman az élő figyelmeztető nekünk, zenékről íróknak hogy ne higyjük azt egy percig sem, hogy kisebb felelősség van rajtunk, mint rajtuk, zenészeken a színpadon. Egyszerűen nem tehetjük meg, hogy összecsapunk valami szart, mert egy Morphine-ról beszélni csakis teljes súllyal, megfontoltan lehet. Mark Sandman is mindig azt akarta – ahogy a Fájdalomcsillapítóban elhangzik -, hogy ha az ő “fuck rockja” megszólal, akkor odafigyeljenek az emberek, felkapják a fejüket.
A ’90-es évek hajnalán az USA-ban megszülető, de Seattle grunge-ától egy országnyira levő Morphine mágiáját nem csupán a különös felállás adta – Sandman kéthúros basszuson tolta és énekelt, Dana Colley két (!) szaxofonon, Billy Conway dobon játszott eszelősen -, hanem az a démoni hangzás, ami ebből a leosztásból kerekedett. A Fájdalomcsillapító ennek a démoni hangzásnak a másfél órás videoklipje, egy mélyanalízis, mely nem hangzatos nyilatkozó nevek tucatjaival, sokkal inkább magával a karizmatikus frontemberrel és furcsa, tépázott világának bemutatásával igyekszik közelebb hozni az igazságot. Az igazságot, mely igazából megfejthetetlen – Sandman váratlan, szívinfarktus okozta halálát meg se kísérli magyarázni, úgyis csak “a minden halál értelmetlen”-közhelyig jutnánk. A Morphine hangzása pedig egyedi és megidézhetetlen: ahogy a Fájdalomcsillapítóban is előkerül, olyan, mintha Ginsberg, Kerouac és a többi beat-isten feltámadt volna egy nagy “divina reunion”-keretében. Azt már csak én teszem hozzá, hogy punkzenekaroknál is punkabb, gótoknál is sötétebb olykor mindaz, amit ez a három ember a szinpadon művelt, ugyanakkor persze beilleszthető a ’90-es évek elképesztően hangulatos gitárzenei világába
Josh Homme (Queens of the Stone Age, Them Crooked Vultures) is csak kérdezgeti a film elején: “Mi a faszom ez?” Talán valami megismételhetetlen, a legjobb dolgok egyike a világon, ami a zenében történt. Egy olyan ember műve, akinek az anyja három fiút szült, és mindhármat túl kellett élnie. Egy olyané, akinek minden fényképén izzik a szeme a tragikumtól, és mégis mindig mosolyog. Egy olyané, aki hét szám után egyszer csak összeesett több ezer ember előtt, mielőtt újra kimondhatta volna, hogy: “Ez a költészet pillanata.” De utána már nem kellett senkinek kimondani.
Cure For Pain – The Mark Sandman Story trailer