Többé-kevésbé mindnyájunkat foglalkoztatja a saját apokalipszisünk gondolata. Mi lenne, ha egyszer csak felborulna a világrend, egy pillanat alatt megszűnne az emberiség dominanciája a földön, eltűnnének a társadalmi osztályok és egyenrangú félként, fejvesztve menekülne mindenki az aszteroida, ufo, özönvíz és társaik, de leginkább a saját végzete elől. A hollywoodi álomgyár pedig mi másra is lenne való, mintsem ezeknek a gondolatoknak a megfilmesítésére. A legújabb katasztrófafilm, a Skyline kritikája.
Miután valaki megnézte a Strause-testvérek rendezésében készült Skyline első teasereit nyáron, könnyen legyinthetett, hogy ez csak egy sima Függetlenség napja-kópia lesz. Annyira messze nem is lehetett ezzel lőni, hiszen a nyugati popkultúrában a derült égen egy szempillantás alatt kialakult viharfelhőkből cammogva előjövő, majd nagyvárosi képeslapnevezetességeket szétlézerező anyahajó abszolút Roland Emmerich-trademark. A lerobbant külvárosokban cikázó, emberekre egy az egyben vadászó alien a Világok harcának a jellegzetessége. Agyakat pedig többek közt Ed Wood legramatyabb horrorjaiban ettek 60 éve. Ez a három zsáner találkozik egymással a cikk témáját adó filmben.
Hogy ne szaporodjanak tovább a szavak, tudjuk le most a megmondás részét: a Skyline egy rossz film, annak minden aspektusában – egyet kivéve, amire majd később visszatérünk. A Skyline egy rossz film, amiből minden egyes elemet kispóroltak a készítői, ami ahhoz kellett volna, hogy kultfilmmé válhasson. Dramaturgiailag értékelhetetlen, a forgatókönyvet valószínűleg egy szoftver írta, a felétől pedig már csak egy érdekes csavarú fináléban lehet bízni, unaloműzésképpen. A karakterek annyira seszagúak, hogy hidegen hagyja a nézőt bármelyikük halála. Sohaország sohalakóparkjában játszódik, körülbelül nyolc színésszel, a három díszlet egy rideg penthouse lakás, egy háztető és a kietlen, hajnali Los Angeles. A producerek erre azt mondanák, hogy ezt azért nem lehetett túl nagy meló összehozni.
Mégis mire ment el akkor a pénz? Nyilvánvalóan a megjelenítésre. A Strause-fivérek a vizuális effektek egyik legnagyobb menőinek számítanak Hollywoodban, olyan filmek tuningolása fűződik a nevükhöz, mint az Avatar, a 2012, az X-Men vagy a 300. Impozáns lista. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Colin Strause az X-Akták ijesztgetésért felelős munkatársaként kezdte karrierjét, egész egyértelmű, hogy amint akkora nevekké váltak, hogy bátran mögéjük mertek állni a mecénások saját kontós mészárlásokhoz is, egyenes út vezetett egy különbejáratú ufós film megvalósításához is.
A produkció volumenét jól jelzi, hogy ez év márciusában forgatták a filmet az egyik Strause lakhelyén, majd novemberben már kezdett is a mozikban, és mindössze félmillió dollárt ölelt fel a valóéleti forgatási költség. A viszonyok ismeretében tehát balgaság is lenne általánosan magas színvonalat várni, valószínűleg egy gyorsan letudandó mellékprojekt lehetett az életükben, amire épp volt fél évük, hogy összedobják. Az effektek jók, az idegenek mindent elvakítóan pusztítanak és megfelelően undorítóan szívnak agyakat, habár az egész túl high-tech és steril, átélhetővé egy pillanatra sem válik az offenzíva, pedig az ilyen filmeknél ez kulcskérdés lenne. A színészi játékokról már volt szó, a főszerepekhez B kategóriás jópasira és jócsajra futotta a Didier Drogba lóarcát lépésben is verő Eric Balfour és a szende Scottie Thompson személyében. A cselekmény szerint szerelmespárt alakítanak, mindez főként riadt egymás arcába szuszogásokban érhető tetten, csakúgy, mint mindenki másnál, ám míg másokat hamarabb bekebeleznek az idegenek és kevesebbet tudnak szuszogni, ők az utolsó percekig kihúzzák.
Itt érkeztünk el a film egyetlen szerethető aspektusához, amiről néhány bekezdéssel feljebb már esett szó. Történetesen arról, hogy ez a mozi (vigyázat, spoiler alert) az első olyan, a Föld egészét átfogó katasztrófafilm, amiben hamar, kilátástalanul és egyértelműen elesik az emberiség, javarészt egy szerelmespáron keresztül ábrázolva. Nincs jó időben jó helyen lévő számítógépvírus, vízmentes hegy, atombomba vagy Bruce Willis. Egyszerű, hétköznapi pasik és csajok vannak, akik túlélni próbálnak, a lúzerek az elején, a szívósabbak a második napon halnak meg, hogy aztán a film majdnem-zárójelenetében végigmenjen a kamera a füstölgő, lidércesen üres New York-i, Las Vegas-i, londoni, hongkongi és Sydney-i látképeken. Az anyahajók kiszipolyozták belőlünk amit akartak, majd köszönik szépen, állnak tovább – a zárójelenet górcső alá vételétől pedig idő hiányában most tekintsünk el.
Hogy mindez miért szerethető? Azért, mert egy új ajtót nyithat meg az amerikai katasztrófafilm-gyártás előtt, levetkőzve a kaliforniai dramaturgia rózsaszín beidegződéseit, miszerint muszáj belevinni a pozitív végkifejletet a történetbe és kell, hogy legyen vírus, hegy, bomba vagy Willis, aki megment a gonosztól. A Skyline-ban egy megfejthetetlenül erős, titokzatos gonosz jött, aki semmit sem bízott a véletlenre és a reménykedésre okot adó pillanatokban is volt B terve. Akár pár éve is elképzelhetetlen volt az ember totális veresége a filmvásznon. A Világok harcában Spielberg már kacérkodott vele, most Strause-ék ki is mondták: ha egy fejlettebb és erőszakosabb civilizációval találkozunk, semmi esélyünk ellenük. Ez pedig, hogy mától legálisan lehet emberiséget elpusztítani, óriási energiákat szabadíthat fel Hollywoodban – remélhetőleg jóval izgalmasabb és mélyebb értelmű mozikat eredményezve, mint amilyen a Skyline.
Skyline trailer