Bevallom, Aronofskyval szemben elfogult vagyok. Kezei közül került ki egyik legkedvesebb filmem, A forrás (The Fountain). A minőség azonban nem az egyetlen jellemző, amit biztosra vehetek alkotásaival kapcsolatban, ugyanúgy igaz rá, hogy mindig meg tud lepni. Nehezen szántam rá magam már legutóbb is, hogy minimál-dokumentarista pankrátorfilmjét, Mickey Rourke dicsőséges feltámadását (A pankrátor) megnézzem. Aztán persze egyáltalán nem bántam meg. Ugyanígy kétkedve közelítettem a balett világába vezető opuszhoz, a Fekete hattyúhoz is, de hiába minden aggodalom, ismét elvarázsolt.

A Hattyúk tava, Csajkovszkij balettje a zeneirodalom egyik legnagyobb kliséje. Elméletileg mindenki ismeri és rendszeresen hivatkozik rá, ezért sem lehetett könnyű belefogni filmesként egy újabb interpretációba. Már a történet (egy orosz mese feldolgozása) sem tűnik nagy durranásnak napjainkban, de a koreográfia is ott van a fejünkben: lányok, fehér tütüben kecsesen hajladoznak, aztán fekete-mágikus csábítás áldozatai lesznek, végül kín és megváltás várja őket. Nem vagyok rá büszke, de már a balett műfaja sem túl csalogató a számomra, a zseniális trailer azonban le(és meg)győzött. Eldőlt, hogy biztosan nem a Fekete hattyú lesz az a film, ami miatt szakítok az Aronofsky-mániával.

Tulajdonképpen egy táncszínházi produkció születik meg a néző szemei előtt a Fekete hattyúban. A filmbéli rendező (a kiváló Vincent Cassel) szakít a hagyományokkal, és népszerű társulata legújabb bemutatójában a Hattyúk tava két szerepét, a fehér és a fekete hattyút egyetlen személyre, a prima balerinára osztja. Ez egyrészt óriási megterhelést jelent a táncosnak, másrészt egyszerre kell hitelesen megformálnia egy tökéletesen tiszta, ártatlan és önfeláldozó hattyút, valamint egy csábító és buja dögöt. Ez a feladat vár tehát a filmbéli Nina Sayersre (Portman), aki ebben a nehéz produkcióban élete első főszerepét táncolhatja el, a szerepet, amire egész életében készült. Az esztelen birtoklási vágytól félőrült és meg nem élt sikereinek lehetőségét lányára vetítő anyafigura (a remek Barbara Hershey) fojtogató babaszobájának börtönében Nina az önpusztításig feszíti magát a szerepért és a szerepben. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy kitaláljuk, nehéz lesz megőriznie józan eszét.

Nina szenvedéstörténetének, mely saját elméjében, elfojtásai és vágyai közt zajlik, bőven akad külső világbéli statisztája. A rettentő anyán túl ott van még a Ninánál nem kevésbé perfekcionista rendező (Vincent Cassel), a lehanyatlott csillag, Nina bukott példaképe (Winona Ryder), és a beugró tehetség, aki puszta jelenlétével nyit meg Nina előtt egy eddig ismeretlen világot, kaput a fekete hattyúvá válás felé (Mila Kunis, jobbra a képen).

Aronofsky filmjében elénk tárul a balett kegyetlennek tűnő világa, a művészek kínja a néma színészettel, amikor az emberi test válik egyetlen közvetítő eszközzé. Tökéletes transzmutációra van tehát szükség, amely során Nina a színpadon valóban fehér hattyúból fekete hattyú lesz, valóságosan meghasad. Megrázó élmény nyomon követni a történetet, amely néha olyan mélységekbe kalandozik, hogy késztetést érzek elfordítani a fejem, közben pedig tudom, hogy látnom kell minden rezdülést, amelynél nagyobb intimitás nem is létezik, hisz Nina fejében járok. Portman és Aronofsky megcsinálták.

Mindenképp szót kell ejteni a zenéről, mely nagyrészt az állandó alkotótárs, Clint Mansell munkája, és természetesen Csajkovszkij művére épít, de átértelmezi, új színekkel gazdagítja azt. Talán nem is baj, hogy ebben az esetben az alkotók nem távolodtak el teljesen a klasszikus alapoktól, de valahogy sokkal baljósabbá, sötétebbé tették. Feltűnik még a Chemical Brothers zenéje is, ami kellemes kikapcsolódás a konstans Csajkovszkij-utánérzés mellett.

A képi megvalósításért szintén egy régi, bevált partner, Matthew Libatique felel, aki a sok sötéttel és árnyékkal jól erősít a baljós atmoszférán. Néhány gyönyörű képe pedig ráégett a retinámra, persze nehéz eldönteni, hogy ezért a varázslatosan átalakuló Portman vagy Libatique felelős. Mindenesetre film utolsó része, a bemutató előadás a kamera és Portman közös, érzéki játéka, feloldódás, önátadás és tökéletes eggyé válás a szereppel és a pillanattal, amire a rendező rímel is a tanulságot kimondva Portman ajkaival.

A tavalyi év egyik (ha nem a) legjobb filmje a Fekete hattyú, s bár nem különösebben foglalkoztat, hogy az USA Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiája kinek ítéli hírneves díját, azért kicsit drukkolok, hogy Aronofsky neve is kitörölhetetlenül bekerüljön a legelismertebb rendezők illusztris névsorába. Most valóban minden esélye meg is van rá.

Fekete hattyú trailer