Sosem örültem még ennyire neki, hogy egy filmet teljesen eredeti nyelven, felirat és minden segédlet nélkül láthatok – a Loren Cass ezredforduló előtti életpara-istenpara-világpara szentháromságában szenvedő dimenziója enélkül nem jött volna át. A Titanic filmfesztivál második napján, tekintélyes nagyságú (és egyre növekvő) laptoperdők és egy tenyérnyi páholyba beterelt érdeklődők asszisztálásával volt szerencsém abszolválni Chris Fuller víziótlan vízióját.
Chris Fullerrel, a Loren Cass rendezőjével biztos leülnék egy pofa sörre a ’90-es évekről dumálni. Van egy olyan érzésem, hogy megvan mindkettőnkben a múltbanragadtság bélyege, csak ő a St. Petersburg-tól, egy helyszíntől képtelen az azt megillető mementó nélkül elszakadni, én meg csak a zenében nem szeretnék az említett korszakon túllépni. Egy olyan korszakon, ami úgy vág gyomorba, hogy az ütés helye valószínűleg évtizedekig, emberöltő-hosszan ottmarad. Talán ezt igazolja a 2006-os keltezés és a ’97-ben játszódó film közti időintervallum.
Az imént cselekményt akartam írni a film szó helyett, egy pillanatig tétováztam, aztán haladtam csak tovább. A Loren Cass történetéről nem lehet igazán mesélni – David Lynch és Chris Fuller koncepciója homlokegyenest eltérő, mégis azt érzem, hogy szerkesztési elveiben van valami hasonló a két direktor között. Nem annyira az álomszerűség, mint a puszta fel-fellélegzés egy őrjöngő város dühéből töri össze darabokra a sosemvolt cselekményt, amiben az egyetlen szilárd pont Cale és Nicole … szerelme? Nem, ez sem annak tűnik.
Nehezen találom a szavakat. Talán nekem jutott eszembe egyedül Lynch neve a filmet megtekintők közül, de a Loren Cass konfúzivitása és történettelensége többször is eszembe juttatta a Mullholland Drive-ot, néha az Inland Empire-t. Csak a szereplők és a helyszínek aurája más – nincsenek sztárok, még kiemelkedett, híres emberek sem. (Egy felemás példát kivéve – talán ismerős lehet az a fazon, aki ellen az USA-ban vádat emeltek, és megúszhatta volna vádalkuval, de ő kitartott az ártatlansága mellett, majd az utolsó tárgyaláson nemes egyszerűséggel, tévékamerák előtt szájbalőtte magát. Váratlan, de jellemző jelenet.) Itt csupán a világtól megcsömörlött, deviáns punkok és az amerikai álomtól megcsömörlött feketék vannak, akik néha jól agyonverik egymást, kiengedve a gőzt, de semmit sem megoldva.
Cale megtalálja magának Nicole-t, egy talán-kiutat, de a másik “főszereplő”, Travis mennyivel lesz több végül? Semmivel és semennyivel: a film elején kifekszik az út közepére, a film végén is az út szélén ülve tölt el egy napot. Ez nagyjából a Loren Cass krédója is. Keserédes punknovella – ez és ennyi Chris Fuller első rendezése.
Loren Cass trailer