Mintha egy jó nagy adag vörösiszappal árasztottak volna el engem is, úgy éreztem magam a Hibrid (Splice) megtekintése után, amely Vincenzo Natali első komolyabb mozifilmes dobása, mégis a legbutább és főleg a legmegalázóbb élmény az amerikai rendező filmográfiájában – szánalmas és unalmas biohorror.
Bár ez az írás elsősorban a Hibrid kritikája kíván lenni, nem mehetünk el amellett, hogy ezt a borzalmat Vincenzo Natali rendezte – az a pasas, aki minden idők talán legjobb DVD-filmjével, a Kockával írta be magát minden geek emlékezetébe. Általában kevésbé elmélkedik el az ember, hogy egyes filmek milyen médiumon keresztül ütnek a leginkább, de a Kockát az istennek se tudnám elképzelni se moziban, se VHS-en. Utóbbi már nem nyújtaná azt a minőséget, ami a hatáshoz szükséges; előbbiben ülve pedig nem jönne létre az a légkör, amit egy mátyásért utánad dobott DVD okoz egy kései, lehetőleg magányos órán. Annak ellenére, hogy egy 1997-es filmről beszélünk, napjainkig vált ki vitákat, hogy csupán egy, a modern ember paranoiáit ködösen megfogalmazó, B-kategóriás európai Mátrix-előzményről, vagy egy valódi mesterműről van szó.
Az igazság nem egyikben vagy másikban, esetleg félúton van – szerintem a Kocka egyszerre B-kategóriás scifi és mestermunka, mely jóval konzisztensebbnek tűnik a sokadszorra is kérdéseket felvető Eredetnél – noha nem is annyira komplex. Natali ezzel a munkájával világszerte ismert rendezővé vált, a jórészt noname szereplőkkel felvett Kocka után csinált még két mindfuck jellegű filmet (Cypher, Nothing), részt vett a Párizs, szeretlek!-ben, tolt egy doksit Terry Gilliam Tidelandjéről, és valószínűleg eddigi legnagyobb lehetőségét kapta meg a cyberpunk alapmű, a Neuromancer megfilmesítésének lehetőségével. Eddig tartott a jó és a szép: a Splice azonban abszolút csalódás mindahhoz mérten, amit eleddig felsoroltam.
… és ahhoz képest is, amit nem: a Kocka után legnagyobb munkájának Elevated című kisfilmjét tartom, melyben megvan mindaz, aminek a Hibridben is meg kéne lennie. A klausztrofóbikus, egyetlen liftben játszódó short (YouTube-on: első rész, második rész) hűvös rettegéssel szennyezi be agyunkat, bizonytalanságban tart és zárásával letaglóz: előzetes ismereteim alapján ezt a Hibridről szerettem volna leírni, de lehetetlen. Az ok egyszerű: Natali tocsog választott témájának klasszikus sztereotípiáiban, és mindaz, amit a zavaróan hosszúra nyúló (és még csak izgalmasnak se mondható) történethez hozzá tud tenni, az némi gusztustalankodással vegyített emberiséglehúzás, amely néhány különösen fárasztó pillanatra még a trashie szintet is eléri. Spoilerek nélkül nehéz beszélni a Hibridről, bár megtehetném, mert minden “fordulata” várható, olykor egészen facepalm-gyanús.
Kedvünket lelhetnénk a szereplőkben, de “Dren”-nél egy szabadon választott csúszómászó is szimpatikusabb, Sarah Polley és Adrian Brody röhejesen hiteltelen tudósok, előbbi egy este alatt kikever egy az egész emberiséget megsegítő anyagot, amelyen kollégáinak hada dolgozik korábban heteken keresztül hiába; utóbbi meg kigyúrt Predator-ellenfélként is hitelesebb volt. Röhöghetnénk rajtuk, amilyen sorsot szán nekik a forgatókönyv, de őszintén szólva inkább éreztem szánalommal kevert önutálatot, amiért hagytam, hogy ez a film bemocskoljon. A B-kategória maradt csak a Kockából, mint eredmény, annak minden bája és pozitív fennhangja nélkül. Egyes.
Hibrid hivatalos trailer