Van az olyan börtönfilm, amiben kellemes öregurak és csetlő-botló ifjoncok kedves történeteit élvezhetjük a vasárnapi ebéd közben, meg vannak azok, amelyekben percenként beverik valakinek hátulról vagy az orrát keményen. Aztán itt van most a Felon, ami dvd kiadás helyett simán mehetne a moziba is, mert esetleges hibái ellenére is iskolázva mutatja meg, hogyan lehet az előző két műfajt közös nevezőre hozni.
Hogy ki az a Ric Roman Waugh, arról fogalmam sincs. Az IMDb profilja szerint veterán kaszkadőr lehet, aki 1984 óta olyan filmekben vállalta a sztárok helyett a nyaktörést, mint az Emlékmás vagy a Holló. Emellett fél évtizedenként (na jó, ez eddig összesen három) kiharcol magának egy rendezést, ilyen például a Felon, amihez ő maga írta a történetet is, és egyik szerepében sem vallott kudarcot. A jó végeredményhez azért kellett az is, hogy a filmhez sikerült megnyerni Stephen Dorffot (World Trade Center, Blade), és az adu ász ez esetben Val Kilmer, akit egyébként jó rég nem láttam, pedig nagy fazon, és most is úgy alakít, mint egy igazi veterán.
A Felon alapsztorija, hogy egy tisztességes jómunkásember, bizonyos Wade Porter (Stephen Dorff) rendes családapához méltóan egy baseball ütővel megy az után, aki éjszaka betör a házába. Egy rosszul meglendített suhintással sikerül úgy fejbeverni az illetőt, hogy az meghal, amit aztán a legjobb alkuval is három év börtönre tudnak kiegyengetni. Hősünk már az őt börtönbe szállító buszon balhéba keveredik, aminek köszönhetően a büntetése megduplázódik, plusz rögtön az őrök is pikkelni kezdenek rá, így a börtön leghúzósabb szektorában kezdi a kiképzést. A felállás egyszerű: itt nincs kecmec és különcködés, hanem a bőrszín az át nem járható határ, így aztán árja neonáci, feka keménylegény vagy latin macsó vagy, köztes megoldás nincs. A sztori akkor vesz újabb fordulatot, mikor újoncunk cellatársnak kapja a nagy öreg John Smith-et (Val Kilmer), aki valahogy mégis a maga útját járja a börtöndzsungelben, és nekilát kikupálni a friss húst.
A fent leírt háttértörténet közben maguk az események a börtönudvaron történnek, ami a maga néhány négyzetméteres, félhomályos betonplacc mivoltával a közösségi élet egyetlen helyszíne. Ez egyben a legnagyobb bunyók és leszámolások tere is, aminek az őrök mindig csak egy idő után vetnek véget, addig pedig megteszik a maguk tétjeit. Ez a része a sztorinak olyannyira az események origóját képezi, hogy gyakorlatilag más nem is történik a filmben, már ami a börtönéletet illeti. Itt válik egy kicsit egysíkúvá és egyoldalúvá a film, mert nincs se más helyszín, se túl sok szereplő; leginkább csak két főszereplőt és egy őrt ismerünk meg. Az alaphang az, hogy a börtön durva hely, és megkeményíti az embert, viszont ebből a fajta képből nekem (mea culpa, de) hiányzik egy-két szexuális erőszak, vagy korrupciós ügyeskedés.
Az, hogy három szereplő a kidolgozott karakterek szummája, némi hiányérzetet hagy maga után, viszont az előnyök közé tartozik, hogy ez a három személyiségrajz hibátlanra sikerült. A családját elvesztett, nihilizmusában kővé fagyott régi motoros, aki már nem a szabadlábot, hanem a halált keresi; a félig-meddig igazságtalanul börtönbe vetett fiatal, aki nem adja fel, és még hisz az igazságban és az ép észben; illetve a börtönőr, aki már rég elfelejtette, hogy mik a valid eszközök, és a saját törvényei szerint él és hagy élni hagyni, ha hagy. Ezek között is Val Kilmer az, aki úgy hozza a karakterét, hogy az mindenképp szélesvászonra volna való, nem mellesleg külsejében is úgy jelenik meg, hogy az tíz per tíz, a körszakállal és a De Nirósan ráncolt homlokkal az élen.
Felon trailer
Minimál film ez: minimális kidolgozott karakterrel, minimális fókusszal még a börtönéleten belül is, mikrosztorival, és a helyszíneket számolva minimális lehetett a költségvetés is. A varázsa pedig éppen abban rejzlik, hogy akármennyire is kevés, mégis sokat ad, mert amit mutat, azt nagyon jól teszi. Ettől van az az érzés, hogy a 104 perces játékidő szubjektíve negyed óra alatt repül el, mert az elejétől a végéig leköt. Abszolút ajánlás.
Linkek: