Az eddigi pályafutása alapján nem túl produktív, veterán forgatókönyvíró-rendező akkor lopta be magát a szívembe, amikor húsz éves kihagyás után 1998-ban előrukkolt a háborús filmeket megújító mozijával, Az őrület határánnal (The Thin Red Line). Azon túl, hogy felvonultatta az évtized legnagyobb hollywoodi tehetségeit (akik itt bőven kaptak lehetőséget képességeik kibontakoztatására), a szerkezetében és mondanivalójában is monumentális darab elképesztő ügyességgel lavírozott a végtelenül csöpögős-szenvelgős filozofikus melodráma és a szikár-kegyetlen, sőt naturalista háborús történet mezsgyéjén. Elképesztő arányérzékkel tette ezt, és ez emelte ki a többi, hasonló mű közül. Mindeközben pedig olyan létfilozófiai kérdéseket vetett fel, amit az egyébként fantáziátlannak tűnő magyar cím is sugall, miszerint meg tudja-e őrizni az ember ép elméjét egy olyan helyzetben, ahol a racionális és az irracionális véglegesen összecsúszik.

Azóta eltelt tizenhárom év, mialatt csupán egyszer forgott a mester kamerája, de 2011-re ismét életjelt adott magáról, és hatalmasat robbantott Az élet fájával, ami a megelőző alkotások nyomvonalán halad tovább, és elmerül az emberi tudatalattiban, megidézve a bibliai kérdést, hogy miért történnek szörnyűségek a jó emberekkel is. Ha egyszer leforgatnám életem filmjét, minden bizonnyal hasonló eszközökhöz nyúlnék, mint Malick. Ha tehetném, hogy a múltat mozgóképre írjam, fényekkel írnék, testhajlatokba bújó, hajszálak között ragyogó fénnyel, meleg napsütéssel, érintésekkel, anyai öleléssel, lehulló levelekkel és széllel, a napsugártól megcsillanó vízzel, szuperközeli szempárok tekintetének mélységeiben visszatükröződő fénnyel. Dialógusok és narráció nélküli filmet rendeznék, amelyben minden érzelmet kifejez a zene és a képek ereje. Malick nem lépett ekkorát a radikális megoldások irányába, de látszik, hogy saját örömére dolgozott. Létrehozott valamit, ami gyönyörű, amit nehéz elmesélni, mert látni kell és átélni.

Hogy mégse hagyjam a kedves olvasót teljes homályban a szüzsét illetően, annyit elárulok, hogy egy sikeres(nek tűnő) építész (a hibátlan Sean Penn) emlékszik vissza laza asszociációk láncolatán keresztül gyermekkorának ártatlan és gondtalan életére, amelynek boldogságát sajnos beárnyékolja egy máig feldolgozatlan élmény, testvérének elvesztése. Penn karaktere, aki krízisállapotot él meg, az élet legfőbb, univerzális kérdéseire keresi a választ, miközben egy szétcsúszott, hideg, elidegenedett világban kénytelen eltölteni mindennapjait, ahonnan logikus módon vágyódik vissza abba a korba, amikor még tudott hinni, bízni és remélni. Abban az életben még támaszkodhatott arra a két pillérre, amely eligazította őt a világban, az édesanyjára és az édesapjára, még akkor is, ha ez a két ember más-más utat mutatott neki.

Ha életem filmjébe keresném a szüleim megtestesítőit, biztosan nagyon elégedett lennék, ha olyan természetes szépségű, finom gráciával megáldott, meleg tekintetű és ölelésű színésznőt találnék, mint Jessica Chastain, és olyan szigorú tekintetű, erős és férfias színészt, mint amilyenné Brad Pitt vált hosszú évek alatt. A zaklatott életű, egy széttört világban téblábolva az utat hiába kereső, midlife crisist átélő férfi pedig nem is lehet más, mint Sean Penn, aki rendkívüli erővel van jelen a szerepében. A szavak megkoptak, mert túl sok a dicséret, de nem tudnék elképzelni jobb szereposztást.

Malick filmje egy több narrátor hangján előadott gyönyörű vallomás az életről, a hitről, a talpon maradás nehézségeiről, a veszteségek és gyötrelmek elfogadásáról, és egyben arról a varázslatos szépségről, amit megtapasztalhatunk, ami megadatott nekünk, embereknek. A kézikamerával felvett, a szereplők nézőpontjához illeszkedő felvételeket álomszerű utazások metszik darabokra, melyek a befelé figyelő, az embert és érzéseit középpontba helyező narrációt ellenpontozva a természet morált és érzelmeket nélkülöző, az ember számára kegyetlennek tűnő jelenségei közé vezetnek. Bizonyos dolgok egyszerűen csak megtörténnek, a Nap átlépi a horizontot, vihar születik, sejtek keletkeznek és kezdenek osztódni, az élet bölcsőjében, a mindig formálódó mélyben. A texasi család életének zárt mikrokozmosza kapcsolódik össze a mindenség makrokozmoszával ebben a széditő utazásban, olyan hatást érve el, amit eddig csak nagy kedvencem, a 2001: Űrodüsszeia tudott kiváltani belőlem, mert elmerülök, úszom a vizuális élménnyel, átadom magam az áramlásnak. Közben olyan zene szól, ami varázslatos módon erősíti fel a képek hatását. Kortárs zeneszerzők mellett olyan nagyságokat találunk a szerzők között, mint Bach, Berlioz, Smetana, Brahms, Couperin, Schumann vagy Mozart.

Elképzelhető, hogy Az élet fája nem vezet sehová, hogy a végső képsorok giccsnek tűnő hazatérése, megértése nem old fel/meg semmit (nem is ez a cél, hiszen átlépünk tér és idő korlátain), elképzelhető, hogy lesz olyan néző, aki csalódottan áll fel a történet hiánya miatt, de a hátborzongató, katartikus megtisztulás, amit átélhetünk, túl van a megértésen. Csak hátra kell dőlni, figyelni és hagyni hatni azt a filmet, ami miatt érdemes moziba menni 2011 telén.

Az élet fája trailer