Az egész dolog talán ott kezdődött, hogy bejött a képbe a fotórealisztikusan hű számítógépes grafika. Sőt, ennél jóval többről van szó, mert lemásolni egy fotót, mondhatni, egyszerű feladat, egy CG modell viszont három dimenzióban fest éppen úgy, mint a valóságos párja, a fizikai törvényeknek is engedelmeskedik, és ráadásul ha éppen élő entitásról van szó, hajlandó úgy is viselkedni. Egy emberalakot ma már úgy modelleznek le, hogy pislog, vakarózik, illeg-billeg egyik lábáról a másikra; ha várnia kell, nézelődni kezd, ha szomorú, a hajszálai is lefelé görbülnek. A technológia elérte azt a szintet, hogy már nem tudjuk megkülönböztetni egy filmben, hogy mi az, ami valóságos, és mi az, ami számítógéppel van odarakva. Azzal mondjuk nagyjából tisztában vagyunk, hogy a dolgok 90%-a az utóbbi kategóriába tartozik, mert egy kék dobozra vetített képen sokkal olcsóbb romba dönteni egy fél várost, mintha egy valódi metropoliszt állnánk neki felaprítani.

Amíg ezek a technológiák nem álltak rendelkezésre, a filmnézés is kicsit olyan volt, mint az olvasás. Oké, hogy megvan benne az a flash, hogy vizuális segédletet kap az ember, világít meg minden, de azért az első generációs Drakulától sem azért féltek az emberek, mert annyira igazinak tűnt, hanem mert hozzá gondolták annak a gonosznak minden gonosz tulajdonságát. Ha a filmekből kivonjuk a számítógépes animációt, ott marad a színtiszta kreativitás: az alkotók részéről a parasztvakításon túlmutató művészet és eredetiség; a befogadók részéről pedig a hozzáadott élmény, a pótlás, ami belülről jön. A tökéletesen élethű “generált felvételek” szemet kápráztatnak ugyan, de már nem kell hozzáadni semmit, hanem készen kapjuk, mint a hamburgert. Ez egy szint, ahol már vannak kérdőjelek, és a hiperrealizmus még csak ez után jön.

A filmművészet hiperrealizmusának nevezem én azt, amikor már nem elég, hogy tökéletesen kapjuk vissza egy processzor végtermékeként a valóságot (vagy annak egy torz tükrét), hanem még a tartalmat is ugyanúgy a szájába adják az embernek, mint a képet. “Tessék, itt van Batman, aki éppen úgy repül el a város felett, mint a képregényben, mert összeollóztuk a számítógépen” – mondja a filmgyártó vállalat. A felcsillanó szemű gyerek helyett viszont egy szkepticizmusban szocializálódott tompa szempár mered vissza, aki megkérdezi: “És hogy tud repülni? Ő csak egy ember. Az emberek nem tudnak repülni”. A filmgyártó vállalat pedig már hiába mondaná, hogy hát ilyenek a szuperhősök, tudod, az a lényege, hogy olyan dolgokat tudnak, amit az ember nem. Ez nem lenne elég. Úgyhogy a filmgyártó vállalat kapcsolási rajzot készít Batman köpenye alatti szárnyáról, beleteszi a Happy Meal menübe, összeállít egy csináld-magad csomagot az extra nagy adag popcorn mellé, és azt mondja: “Hát így. Fizikailag hitelesített, Dr. Hüppfentropf szavatolja, úgyhogy tuti, hogy működik”. Aztán a gyerek hazamegy, és megírja a blogján, hogy szerinte ez az egész kamu, mert a szélcsatorna tesztben elszállt a szárny.

Félreértés ne essék, én is imádtam és ámultam, mikor először láttam, hogy a Szörny Rt.-ben szőrszálanként lengedezett Sullivan bundája, és az is nagyon bejön, hogy az Eurékában részről-részre a legképtelenebb jelenségekre adnak kamutudományos magyarázatokat. De azért legalább ennyire elvarázsolt, mikor a Végtelen történetben a szerencsesárkány teljesen valóságos bundáját borzolta a menetszél, vagy azt sem kérdeztem meg kétszer, hogy hogyan lehet, hogy Voltron mindig győz, és honnan jönnek ezek a kozmikus ellenségek egyáltalán? Ahova pedig ki akarok lyukadni, az nem valami nosztalgikus sirám, hogy valamikor régen milyen jó volt, most meg milyen rossz. Itt áll a szemem előtt a polcon a gaimani zsenialitásból született Mirrormask dvd, mint az élő bizonyítéka, hogy nagy ritkán van ellenpélda, de jó lenne ilyenből többet látni. Jó lenne benyújtani egy petíciót a Nagy Filmgyárak Szövetségéhez, hogy kérem vissza a filmekbe a “csak mertet”, a hősöket és a szabadon eresztett, féktelen fantáziát, mert ezek nélkül csak száraz függvények maradnak a mozivásznon.

A címben feltett kérdésre nem könnyű a válasz, de ezt nem is én szeretném megadni, hanem nyitva hagyni, hogy válaszolja meg az, aki tudja, vagy legalább tippje van. Marad a mostani trend, és jövőre már azt is kiszámoljuk, hány kő sűrűségű tárgy térfogata tesz ki egy Piroskát? Vagy van esély arra, hogy egy kicsit visszavegyünk a tudományosságból, és kapjunk némi igazi kreativitást? Netán a művészfilmek széllel szemben őrlő malmai adhatják a megváltást, és csak erről a vonalról várhatunk időnként egy-egy gyöngyszemet? Esetleg éppen a low budget függetlenfilmeseké lehet a jövő, mert nekik pont hogy a fantáziájuk az egyetlen fegyverük?