A Forráskód első fél órájában alig győzzük kapkodni a fejünket: Duncan Jones rendező olyan szinten ömleszti a nyakunkba az érzelmeket és az információkat, hogy sokáig rá se jövünk, mit látunk. Aztán a végére összeáll a kép: az év egyik legerősebb, gyönyörű üzenetet közvetítő filmjét – álruhában.
Duncan Jones tovább folytatja kis lépésekben haladó taktikáját, és a a mindössze 5 millió dollárból elkészülő Moon után is választott műfajához képest – sci-fivel kevert thriller – viszonylag kevés pénzből készítette el második nagyobb munkáját, a Forráskódot (Source Code). A Moon kultkedvenc státusza ellenére – vagy éppen emiatt – se volt egy óriási biznisz a gyártó stúdiónak, ennek ellenére a több hasonló attribútummal bíró (aránylag kis szereplőgárda, kevés, de kidolgozott, ezáltal olcsó helyszín) Forráskódot is David Bowie tettvágytól égő fiára bízták. (Sőt, jó ideig a kritikailag eléggé bukó X-Men Origins: Wolverine 2012-es folytatásának direktori székére is esélyes volt, Darren Aronofsky kiszállása után.)
A film címére magyarázatot adni legalább olyan nehéz, mint a Forráskód első végignézése után azt mondani, hogy maradéktalanul sikerült érteni a történetet – mivel ez a film is valahol az Eredet szintjén mozgó “agyas-fantasztikus” thriller vonalán mozog, amellett, hogy az elmúlt évek hiperrealisztikus trendjének is igyekszik megfelelni, ahogy Christopher Nolan rendezése is igyekezett választ adni saját történetének létezésére.
Colter Stevens hadnagy (Jake Gyllenhaal) minden előzmény nélkül egy vonaton riad fel álmából, azonban se az előtte ülő gyönyörű nő (Michelle Monaghan – Terhes társaság, Hideg nyomon), se saját arca, se az egész helyzet nem ismerős számára – és ami a legkülönösebb, hogy nem hirtelen emlékezetkiesésről van szó. Nyolc perccel később ugyanis felrobban a vonat, amin ülnek, Colter azonban nem hal meg, hanem egyenruhájában találja magát egy furcsa kabinban lógva, miközben egy monitorról egy másik katona (Vera Farmiga – Egek ura, A tégla) követel tőle információkat a robbanás mikéntjéről.
A sokkolásra utazó nyitás után se könnyíti meg Jones a néző dolgát, bőven eltelik a film fele is, mire legalább az alapvető dolgok a helyükre kerülnek: hogy pontosan mi is az a Forráskód projekt, milyen szerepe van benne Colternek és hogy egyáltalán kinek és miért fontos felrobbantani egy átlagos utasokkal teli hétköznapi vonatot. A hadnagy idegessége ezáltal a nézőre is átszáll: míg az Eredet esetében viszonylag tiszta képet és kényelmes széket kaptunk Christopher Nolantől (igaz, a végére annál kényelmetlenebb lett), addig Duncan Jones sokáig elvonja figyelmünket kissé túlbonyolított és megalomán krimikre köröket verő történetével arról, hogy a Forráskód végső soron egy egészen gyönyörű film. Egy olyan mozi, mely az utolsó negyedórájában bontja ki szirmait, és képes ömlengés nélkül, a néző számára hihetően egy halálraítélt emberrel kimondatni, hogy a legutolsó pillanatban is kell élni és szeretni, akár egy nőről, akár a minket körülvevő emberekről van szó. Jake Gyllenhaal pedig a tökéletes választás, hogy ezt elmondja nekünk: ahogy anno a Donnie Darkoban kimondott egy olyan igazságot, amely meghatározta tizenéves napjainkat, most a Forráskódban kutathatjuk a mindig szomorkás szemekben rejlő érzéseket.
Noha végső soron egy nagy massza, ami kavarog bennünk a Forráskód megnézése után – romantika, nyomozás, lételmélet, minden csupán 93 percben -, instabil szerkezete ellenére mégis is azt éreztem, hogy az elmúlt évek egyik legnagyszerűbb filmjéről jöttem ki a moziból – és az igazán erős tény, hogy ez az érzés azóta se csillapodott. Lehet itt 3D-vel szórakozni, meg lerágott csontokból gyártott folytatásokat gyártani, de a Forráskód tipikusan az a film, amely visszavezet az alkotás mint fogalom igazi lényegéhez – ad valamit, amitől többnek érezzük magunkat.
Forráskód trailer