Az idei év nemhogy simán kikiáltható a sci-fi évének, de 2009-ben külön kategóriaként emlegethetjük a korunk virtuális világát kritizáló darabokat. A mainstream vonalon ott van a Hasonmás, a kevésbé fősodorban a Sleep Dealer, a sorozatok között a Caprica pilotja (utóbbi kettőről majd külön értekezünk), és most a blockbuster kategóriában megérkezett a Gamer is. Kellemes arányban akció és társadalomkritika, kattantan meglepő és stílusosan futurisztikus. Még ha össze is van ollózva innen-onnan, megbocsátható, mert patent a montázs, és darál, mint egy szárzúzó.
A párosban működő rendezők (Mark Neveldine és Brian Taylor) eddig nem nagy katalógust halmoztak fel, sőt, az egyetlen Crankkel a filmográfiában, azt sem mondhatjuk, hogy sokat várhattunk tőlük. A Gamer viszont éppen a sorozatos meglepetések miatt éri el a hatását. Kellőképpen beteg ahhoz, hogy ne az apró megcsúszásokon rugózzunk, hanem minden következő pillanatban van egy wow vagy egy wtf faktor, ami továbbrugdossa a figyelmünket, és várjuk, hogy mi jöhet még.
A történet szerint az emberiség éppen a Slayers nevezetű játék lázában ég, aminek lényege, hogy a halálsoron várakozó rabok önkéntesen first person shooter karakterekké válhatnak, majd egy külső játékos irányítása alatt kell túlélniük epikus csatákat. Az a katona, aki a csatában elsőnek éri el a menedékzónát, győz, és 30 győzelem egyenlő a szabadlábbal. (Aki ezen a ponton Death Race-t kiált, egyrészt jól tippel, másrészt fog még kiabálni.) A rendszer megalkotója az a fazon (Michael C. Hall), aki az agy nanobotokkal való kiváltásáért felelős technológiát feltalálta, és persze vannak csontvázak a szekrényében. A játék aktuális hőse pedig Kable (Gerard Butler), akinek már csak néhányat kell nyernie a megváltáshoz, de persze túl sok titok tudója ahhoz, hogy simán elengedjék. (Ugye.) A képet színesíti főhősünk börtönön kívül hagyott felesége, aki egy virtuális valóságban vállalt mocskos melót (élőszereplős second life, ahol kiszolgáltatott bábbá válsz a nálad gazdagabbak irányítása alatt), a megvezetett emberiség felszabadításáért küzdő hacker csoport, a történésekben az év sztoriját látó médiacápa, és még sokan mások.
Eleve tetszik az egészben, hogy jó a történet, és szemben az ezen a ponton befulladó Hasonmással, a Gamer tud is építkezni erre az alapra. Ráadásul nem csak egy szálat vezetnek végig, és a mellékágak nagy része korrekten kibontásra is kerül. Egynek ott van maga a világ, ahol eluralkodik a káosz és a kétségbeesés, az USA pedig megmentőként tekint arra a pasasra, aki néhány kiszolgáltatott szerencsétlen önkéntes feláldozásáért cserébe milliókat forgat vissza az államcsődöt termelő börtönrendszerbe. A másik nagyon erős vonal az a virtuális világ, ahol a főhős felesége dolgozik. Ez lényegében a titkos vágyak másokon keresztül való gátlástalan kiéléséről szól, el tudjuk tehát képzelni, hogy dugás, drogok és gyilkolászás van a fókuszban. Itt legalább olyan durva kép az irányító gusztustalan hájpacni, mint az irányítás alatt idegenekkel kefélni kénytelen nő, aki mindeközben férje képét nézi a Slayers óriásplakátján.
A fentiek mind olyan háttérszínek, amelyek megfestik szemünk előtt ezt a nem is olyan távolinak tűnő, legalább annyira aktuális, mint futurisztikus, de kétségkívül sittes jövőt. Ebben a világban pedig már nem is biztos, hogy a legkegyetlenebb pillanatok azok, amikor a Slayerst látjuk belülről, ahol másodpercenként robbannak le fejek és végtagok, bár tény, hogy itt folyik a legtöbb vér. A zseniális a játékban az, hogy mennyire jól modellezik élőszereplős verzióban a mai akciójátékokat: mozgásban az előre-hátra és strafe keveréke, az ideges tekingetés, a fegyvercserék és újratöltések, a headshotok, hogy fragnek hívják a halottakat, és ahogy két harc között a játékos és avatar közötti lagoláson problémáznak. (Persze, a real gamerek ezer fogást találnak a filmen okoskodva, pedig ez a rakás kitekintés mind csak nekik szól, egyszeri néző kukkot sem ért abból, hogy ping meg frag, az tiszta sor.)
Gamer trailer
A legszebb az egészben, hogy most, ezeket a sorokat írva tűnik csak fel, mennyi minden van benne ebben a másfél órában, és még így is csomó részlet és mellékszál van, ami szóba sem jött. Mindeközben Gerard Butler elvárhatót teljesítve hozza a rendíthetetlen ólomkatonát, Michael C. Hall megint totál pszicho, és itt is nagyon jól áll neki, a helyszínek szépen festettek, az egész össze van rakva, na. Az egyetlen dolog, ami zavart, az a kizárólag hatásvadászat miatt eltúlzott képzaj (mintha folyton valami hiba lenne a vételben, de hát ilyen technológiai jövő mellett ez ugye nem nagyon valószínű), és hogy a hackerekről szóló mellékszál egy könnyed suhintással lett elharapva, itt többet vártam volna. Viszont a moziból kijőve így is sok minden kavargott a fejemben, és részemről tuti, hogy újranézem még egy-kétszer. Erős gyomorral ugyan, de fogyasztásra mindenképp ajánlott.
Linkek: