Van az amerikai gengszterfilm, amiben a puha fényében üldögélve jóságos öregként tetszeleg a keresztapa (aki valójában egy hidegvérű mészáros). Van az angol gengszterfilm, amiben a ravasz szélhámosok a fél várost átverik, mire ügyesen rátenyerelnek a szajréra (és igazából az anyjukat is eladnák egy pennyért). És van az olasz, dokumentarista szinten nyers Gomorra, ami túl közel készült Nápoly valóságához ahhoz, hogy megszépítse azt a kegyetlenséget és kilátástalanságot, amit a szervezett bűnözés hív életre. Tanulság, boldog vég, szép remények? Felejtsd el. Ez a világ nem az a világ.
Ha az ember a nápolyi központú Camorra bűnszövetkezet brutalitását akarja a kortárs tévékultúrában jártas nézőnek érzékeltetni, akkor lehet utalni a Sopranos sorozatban Furio karakterére. Ez az a pasi, akit Olaszországból importál az amerikai gengszterbrigád, mikor már nagyon tarthatatlan a szitu, és kell egy igazán hidegvérű gyilkos, aki habozás nélkül lemészárolja az engedetleneket és/vagy ellenséget. Ő például a Camorra egyik jeles képviselője, és hiteles megtestesítője. A Camorra nem úgy működik, mint a filmeken általában megfestett keresztapás, szicíliai maffia modell: nincsenek központi vezérek, helyette sok kis klán, akik mint kölyökpitbullok tépik szét saját környezetüket, ha pedig egy-egy fejest lekapcsolnak, a falka megszűnése helyett három másik alakul belőle. A horizontális felépítés és a féktelenség miatt a Camorra az olaszok egyik legkomolyabb társadalmi problémájává nőtte ki magát: terjesztik a kemény drogokat, megfélemlítik a kereskedőket, kézben tartanak több egész iparágat, rohamléptekkel tornázzák felfelé a halálozási statisztikákat, és már komoly környezeti károkat okoznak például a veszélyes hulladékok gondatlan szétszórásával.
Persze mindenki szenved, véget vetne ennek, de a hallgatást a legtöbben nem merik megszegni, a fiatalok pedig zsebpénzt és gengszterromantikát látnak a szervezett bűnözésben. Aztán nagy ritkán előkerül valaki, akinek a társadalmi érzékenysége erősebb a félelménél. Így született meg 2006-ban Roberto Saviano könyve, a Gomorra, majd ennek hasonló című filmadaptációja, amit a Titanic Filmfeszt óta adnak a magyar mozik is. Matteo Garrone rendező megalkuvásmentesen nyúlt a témához, választott ki szemelvényeket, és húzta ki ezek alapján a film öt vezérfonalát, amelyek a realitás kegyetlenségével borogatják ki Olaszország szekrényéből a csontvázakat.
A cselekmény szálai olyan karaktereket mutatnak be, akik mind a szervezettel állnak kapcsolatban különböző úton-módon. Van, aki a lesittelt tagok családjának osztja ki a “segélypénzt”, és viseli az elégedetlenkedők rajta csattanó ostorát; vannak fiatalok, akik a kiugrási lehetőséget, az életcélt látják a bandázásban; de van például rendes, munkás szabó is, aki a maffia iparági térhódításának esik áldozatul, és kényszerül a divatot művészet helyett szalagsoron űzni, mert tehetség ide vagy oda, neki ezt a kártyát osztották.
Gomorra trailer
Mielőtt valaki szélesvásznú, hatásvadász drámát vizionálna, gyorsan kiábrándítom. Első ránézésre a Gomorrát akár unalmas, lassú folyású filmnek is lehet gondolni, aminek ráadásul se csattanója, se nagy erkölcsi tanulsága nincsen. Némi háttér olvasatában viszont teljesen átértékelődik a film, a sztori, a karakterek és a mondanivaló is. A végső tanulság ugyanis az, hogy nincsen végső tanulság. A bűnösök nem lakolnak meg, az ártatlanok nem nyerik el méltó jutalmukat, mert a valóság már csak ilyen. Pláne, ha az ember Nápolyban él, és van olyan szerencsétlen, hogy a szervezett bűnözés vonzáskörzetébe kerül. Erős képek, életszerűség és sorsok az, amire Garrone filmje fókuszál, és példásat alkot. A megtekintés ajánlott, az utánaolvasás pedig még inkább.