Nem mintha most először merészkedne törvényen kívüli területekre. Már 1994-es debütálásában, a Sekély sírhantban is egy bizarr ügyet sózott három átlagosnak tűnő fiatal nyakába, a két évvel későbbi Trainspotting pedig már távolról sem nevezhető ártatlan balhék könnyed sorozatának. Jött aztán még A part, a 28 nappal később, a Napfény, a Gettómilliomos és a 127 óra – vagyis egy csomó nívós produkció a kétezres évekből, mind-mind más műfajból, de hasonló szituációkkal. Ez a hasonlóság nem más, mint egy főhős, aki szarban van, méghozzá orbitálisan nagyban. Filmje válogatja, hogy ki mikor mekkora szart kever, de a Boyle-sztorik műfajtól függetlenül szinte mindig ugyanarra a rugóra járnak: hogyan jut ki hősünk a csávából

A Trance-ben egy aukciósház kikiáltója kerül örvénybe, amikor úgy dönt, hogy súlyos anyagi krízisét egy Goya-festmény meglovasításában való asszisztálással rendezi. A profin induló rablás gépezetébe aztán mégis hiba csúszik, a téglát összetörik – egyrészt alaposan fejbevágják, másrészt viszont ki is törlik a fejéből a rablás előtti percek emlékét. A táska pedig, amelyben a meglovasított képnek kellene lennie, üres. Hogy hol az eredeti Goya, azt csak Simon tudja – illetve ő se, hisz nem emlékszik.

A bűnbanda tagjai végső tanácstalanságukban felfogadnak Simonnak egy hipnózissal foglalkozó szakpszichológust, hogy találja meg a fickó fejében a festmény pontos földrajzi koordinátáit. A nő vállalja a munkát, de jutalékot kér. Már ebben a szituációban is rengeteg átverős csavar lehetősége lapul, ha viszont még azt is hozzátesszük, hogy a pszichológusnőt Rosario Dawson játssza, a főgengsztert pedig Vincent Cassel, aligha fogunk csodálkozni, hogy szegény Simont egy idő után inkább a féltékenység, mintsem a festmény felkutatásának vágya vezérli.

Danny Boyle sosem a nyugdíjas tempójú történetmesélésről volt híres. Filmjei magas fordulatszámon pörögnek, a szereplők hadarnak, a narráció magával sodor, és persze majd’ minden filmben dübörög a trance – itt is. És még így, megedződve a Boyle-tempón is, a néző csak kapkodja a fejét, annyi az impulzus. A sztori maga nagyon ügyesen kokettál a követhetetlenséggel, anélkül, hogy tényleg követhetetlené válna akár csak egy percre is. A forgatókönyv zsenialitása nyilvánvaló (Joe Ahearne és John Hodge jegyzi), a remek történetvezetésen túl azonban van nekünk egy kicsi, de baromi erős színészgárdánk (főszerepben az eddigi legjobb James McAvoyjal), egy pszichedelia-kedvelő virtuóz operatőrünk (Anthony Dod Mantle) és egy kiváló zeneszerzőnk (Rick Smith – az Underworld duó egyik fele).

A dörzsölt gengsztercsapatnál tehát már csak az őket filmre álmodó stáb a dörzsöltebb. Boyle pedig úgy keveri a szálakat és a színeket, a zenét és a képet, mint egy sámán. Nem a tudatállapotok közötti határok elmosása az igazán nagy érdem: aki részt vett már A sejt vagy az Eredet nyújtotta terápián, tudja, mire számíthat. Olyan nagyon igazából még a történet sem briliáns – persze az, de a fordulatok megsejtéséhez elég néhány bűnfilm vagy a Coen-tesós kisember-a-nagy-szarban képlet előzetes ismerete. Az igazi élvezetet, mint minden Boyle-filmben, most is maga az egyveleg nyújtja. A néző minden idegszálát gyeplőként markolja, és biztos kézzel irányítja. Tökös, belevaló filmjeinek sora újabb vagány darabbal bővült.

 Trance trailer