Alfonso Cuarón pályája piszkosmód ível felfelé. Még akkor is, ha legutóbb nyolc éve, 2006-ban jelentkezett nagyjátékfilmmel. De már akkor is olyannal, amitől a székhez fagytunk egy időre: Az ember gyermeke remek technikai ötletekkel, briliáns színészi alakításokkal és zseniális forgatókönyvvel dolgozó akciófilmként írta be magát a posztapokaliptikus víziók kánonjába. És már ott is megfogalmazódhatott a nézőben, hogy ugyan ki a fene gondolta volna az Anyádat is! és a Harry Potter 3. rendezőjéről, hogy ilyet is tud. Mostani munkájával pedig el is dőlt: Cuarón a 2010-es évek egyik legfontosabb rendezője lesz.

Pedig ránézésre “kicsi” film a Gravitáció. Minimál szereplőgárdával (Sandra Bullock, George Clooney) és minimál sztorival dolgozik. Ez a sztori annyi, hogy egy űrhajó legénysége egy sikeres küldetés után haza szeretne térni a Földre. Csak aztán űrhulladék-záporba keveredik. A másfél órás játékidő gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint hogy hőseink a Földtől nem messze lebegnek az űrben, és próbálják megközelíteni a bioszférát. Nincs horror-csavar, mint Danny Boyle Napfényében, vagy összeesküvés-elmélet, mint a 2009-es Holdban. Belső bolygó sincs, azt a kártyát már kijátszotta a K-Pax, a messzi-messzi galaxisok pedig messze is maradnak. Két ember az űrben – Cuarón erre a szerény lapra tett fel mindent. És tarolt.

És nagy valószínűséggel pont a szerénységgel tudott tarolni. A legtöbb űrfilm ugyanis vagy az epikus látványorgia, vagy a kalandos mese világába repíti a nézőt. Ritkaságszámba megy a minimál-scifi (még Tarkovszkijjal együtt is, de ő – mondhatnánk – egy másik univerzum). A Gravitáció valós, sőt nagyon is átélhető helyzetbe rántja bele a közönséget, így a sorra felbukkanó problémák is mind életszerűek, néhol egyenesen banálisak. Voltaképpen szimulátorként is jól működik az egész, olyannyira lehetővé teszi a beleélést. Ez a fajta sajátos kisrealizmus persze nem maradhat lenyűgöző látványvilág nélkül. Azért a film 80 milliós büdzséjét mégis csak ki kellett pakolni a vászonra – hála istennek, mondhatjuk a látottak után. Az utóbbi évek vizuálbravúrjainak (Forrás, Avatar, Eredet) sorában a Gravitáció újabb hivatkozási pont lesz.

Ennek kapcsán külön bekezdést érdemel (tulajdonképpen önálló tanulmányt is érdemelne) a film nyitójelenete. Azt látjuk, hogy Bullock és Clooney valami alkatrészt szerelnek az űrhajó külső burkolatán, gyönyörködnek a kilátásban, csevegnek Houstannal, de aztán Houston jelenti, hogy baj van, felrobbant egy orosz műhold, és a törmelékek irgalmatlan sebességgel száguldanak pont őfeléjük. A becsapódás pillanata nem is késlekedik, a nő pedig egy óvatlan pillanatban elengedi az űrhajó korlátját, és elsodródik tőle. Az oxigénpalackján kívül semmi egyéb felszerelése nincs, az oxigénszint pedig rohamosan csökken. Ez a film első jelenete. És most jön a bravúr: az egész vágás nélkül, mintegy 12 percben. Ebben a tizenkét percben pedig (illetve később is) olyan kameramunkát, olyan koreográfiát és olyan zenei építkezést kísérhetünk végig, hogy függetlenül az események további kimenetelétől legszívesebben visszatekernénk az elejére.

Az egyébiránt visszafogott, megfontolt tempóval lebegő Gravitációból vörös óriásként fénylik a profizmus. Sandra Bullockot lehet szeretni és nem szeretni, de amit ebben a filmben fizikailag véghez visz, lenyűgöző (hathónapos kiképzést kapott a forgatás előtt). A mértanian pontos koreográfia, a gigantikus robbanások és az ámulatba ejtő világűr-panorámák mögött viszont lélek van, és ész. Hús-vér embereket látunk, velük reszketünk, és a tömött moziteremben is ijesztő módon maradunk egyedül, mikor a feltartóztathatatlanul sodródó és kétségbeesetten ziháló Sandra Bullock végül nem látszik másnak, mint a többi csillag. Az ember által uralhatatlan tér okozta paranoia utoljára talán az 1997-es Kockában volt ennyire fojtogató.