A vámpírok mellett a kémek a legfőbb filmes gyengéim, ennek megfelelően egy rakás hulladékot volt szerencsétlenségem megnézni az utóbbi években, és annál nagyobb öröm, ha kivételesen egy igazán remek darabot sikerül kihalászni a termésből. Alfredson filmje esetében pedig pontosan erről van szó. Ha már a vámpíroknál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a svéd rendező pár éve pont egy meglehetősen rendhagyó vámpírtörténettel (Engedj be!) írta be magát a filmrajongók nagykönyvébe. Ezzel a produkcióval egyben azt is bebizonyította, hogy ért a bestsellerek filmre adaptálásához, valamint azokhoz az izolált, titokzatos és különleges “lényekhez”, akik közé a kémek is sorolhatók. Jó kezekben volt tehát a John le Carré regénye, amikor Alfredsonra bízták a megfilmesítést.

Mitől is annyira remek a Suszter, szabó, baka, kém? Elsőként itt van a film alapjául szolgáló regény írójának személye. John le Carré (aki egyébként rövid cameoval validálta a produkciót) igazán kompetens személy, ha kémekről van szó, hiszen a hidegháború munkás évtizedeiben maga is a brit titkosszolgálatoknál (MI5 és MI6) dolgozott, ráadásul éppen asszisztálhatott ahhoz a “Cambridge Five” néven elhíresült csoport által elkövetett hazaárulási ügyhöz, amelyet filmünk és az alapjául szolgáló regény is megpendít. Az alapanyag szerzőjének hozzáértése tehát nem vonható kétségbe, ráadásul hősét, a mindig higgadt, kissé enervált és szplínes, George Smiley-t (a filmben Gary Oldman) lényegében magáról mintázta. A történetről nem érdemes elárulni sokat azon túl, hogy egy kettős ügynök (azaz vakond) leleplezése körül bonyolódik a cselekmény, aki a gyanú szerint a brit titkosszolgálat legmagasabb köreiben tevékenykedik, ráadásul a Szovjetuniónak szolgáltat ki titkos információkat.

S hogy mitől reális a film? Itt csak klisékkel tudok szolgálni, hiszen bármennyire is szerettem volna, soha nem találkoztam még igazi kémmel (vagy csak nem tudok róla) illetőleg belülről sem láttam még a titkosszolgálatok működését (vagy ha igen, akkor sem beszélhetek róla). Egy biztos, nekem valószerűbbnek tűnik a levéltárakban kutakodó, lehallgatási jegyzőkönyveket és diplomáciai rendezvények videóit elemző, kissé mindig ideges öltönyös átlagember, mint az egyszemélyes kommandóként nőkben és piákban elmerülő tökéletes testű, minden idegen nyelven beszélő, minden harcművészetet ismerő, minden járművet vezetni tudó szuperügynök. Az igazi kém ugyanis láthatatlan. Ezek a szürke átlagemberek a tökéletes kémeket testesítik meg, miközben egy-egy villanásban megnyilvánul különlegességük. Smiley-t leginkább emberismerete, kivételes intelligenciája és páratlan intuíciója emeli ki a sorból, de látunk azért fizikai megnyilvánulást is: egy kényszernyugdíjazott fejvadász példának okáért vonalzóval gyilkol le egy baglyot a film egyik legbizarrabb és legszomorúbb jelenetében. Smiley sidekick-je, Guillam (Benedict Cumberbatch) a szokásos szürkéknél is realisztikusabb, hiszen ő az a beszari tisztviselő, aki még egy kis levéltári munkától is heveny idegrohamot képes kapni.

Ha már szóba került Smiley és a nyugdíjazott fejvadász, érdemes néhány szót ejteni a pazar szereposztásról. Azon túl, hogy már az első jelenetben, a történet szempontjából kulcsmotívum budapesti fiaskó ábrázolása során feltűnik fel néhány magyar epizodista (Kálloy Molnár Péter és Mucsi Zoltán, illetve szerepel a filmben Csuja Imre és Kassai Ilona is), az igazi hősöket olyan nagyságok formálják meg, mint John Hurt, Colin Firth, Mark Strong és a kiemelkedően teljesítő Gary Oldman (akit egyébként a cikk megjelenésének napján jelöltek Oscarra legjobb férfi főszereplő kategóriában – a szerk.). Utóbbi esetében ugyan szomorúan konstatáltam, hogy a Drakula-idők vonzereje már a múlté, de alakítására így is csak a tökéletes lehet a megfelelő kifejezés. Ezeknek a sztároknak minden színészi kvalitását igénybe veszi a kémjátszma hiteles megelevenítése, ahol a legapróbb mozdulatok, legkifinomultabb gesztusok nyelvén kell kommunikálniuk, hiszen a kimondott szavak mindig dokumentálhatóak. Egyébként pontosan ettől a faktortól lesz a befogadó számára is munkás feladat lépést tartani a filmmel, hiszen a legtöbb információ félszavakban, gesztusokban és utalásokban jelenik csak meg. Ugyanakkor ez az együtt gondolkodás, a figyelem, az, hogy egy pillanatra sem lehet a popcornos zacsiban elmerülve kikapcsolni, teszi igazi kémfilmmé a Suszter, szabó, baka, kémet. A hírszerző ugyanis azonkívül, hogy szürke, profi és láthatatlan, mindig figyel.

Alfredson így vonja be nézőit az alkotásba, kényszeríti őket a figyelemre lassú, kiforrott, minimalista mesterművében, amelyben a súlyos titkok világának nyomasztó hangulatát felerősítő sötét, elmosódó, furcsán fókuszált kamarajeleneteket, és éles külsős snitteket váltják a flashbackek szépia-homályba mártott képei. Sajátos szépséggel itatja át rendezését az a humanista megközelítés is, mely szerint a kifolyó vérnek, a kínzásnak és a halálnak még értéke és súlya van, az érzelmek pedig mélyek és fatálisak, hisz néha két ember szerelme országok sorsát döntheti el. A film utolsó jelenetsora, mely a megoldáson túlra követi hőseit, pedig az egyik legjobb, amit valaha láttam. Többször nézős.

Tinker Tailor Soldier Spy trailer