Ang Lee, az Orcar-díjas tajvani rendező 2009-es filmjében annak az épp negyvenéves eseménynek állít emléket, amely kétségtelenül felforgatta a nyugati világot a háborúellenes “peace and love”, a hippi mozgalom és a pszichedelikus drogok jegyében. Egyébként is eljött az ideje, hogy rendbe rakjuk, mi is történt 1969-ben, New York állam Bethel városában, White Lake mellett. Ma is sokszor hivatkozunk a Woodstock fesztiválra, de talán már nem is tudjuk, mi történt magán a fesztiválon.

Pontosan ebben segít ez a film. Viszont szó sincs arról, hogy a néző infóhegyeket kapna beszélő fejektől, dokumentarista stílusban, pedig ez is történhetett volna Elliot Tiber azonos című könyvének megfilmesítésekor. A rendező egészen konkrétan a szerző, Tiber figurája köré húzta fel azt a színes kavalkádot, amiből összeáll(hat) a kép. Woodstock volt talán az első mai értelemben vett könnyűzenei tömegfesztivál, amely ráadásul a vietnámi trauma és a nagy társadalmi változások miatt bőven túlmutatott a zenén.

Elliot 1969 nyarán nagyon nem akart művészi ambícióinak hátat fordítva szülei szakadt moteljében dolgozni, és azt felvirágoztatni. Nehezére esett a New York-i pezsgést háta mögött hagyva zsarnok és rettenetes modorú anyja mögé beállni a portáspult mögé. Elliot azonban, aki amatőr színitársulatot bújtatott a melléképületben és aktív részese volt a helyi önkormányzásnak még nem tudhatta, micsoda lehetőséget dob elé az élet azzal, hogy a Woodstock fesztivált kitiltják az eredeti, tervezett helyszínéről. Elliot ugyanis megpróbálja a lehetetlent, saját minimál art fesztiválját felhasználva (amire már van engedély) elcsalni a nagy fesztivált Bethelbe. Talán azért, mert már nagyon kevés idő áll a szervezők rendelkezésére, Elliot törekvését siker koronázza. Megérkeznek a szervezők, s természetesen fenekesül felforgatják a legelőket és az egész mocsarat, meg persze a csendes hétköznapokat is.

A háromnaposra tervezett fesztivál érdeklődők százezreit vonza a környékre. Vagy félmillióan fordulnak meg a helyszínen, s még rengetegen soha nem is jutnak el a koncertekre, mert az utakon rekednek. Pillanatok alatt épül, változik minden, építőmunkások, földmunkagépek és nyerészkedők tömegei lepik el a békés kisvárost. Elliot számára kiderül, hogy apja egy laza jófej, aki tökéletesen akklimatizálódik a szituációhoz, míg anyja nagy küzdő, aki bőven tele van gyengeségekkel. Ugyanakkor barátokra talál, és elmerül abban a varázslatos szivárványban, amit a fesztivál teremtett, és hagyja, hogy beszippantsa az örvény.

A film emberléptékű hangulatához hasonló kaliberű színészek illenek. A főszerepben a stand-up comedy előadó, Demetri Martin remekel. Talán személyiségének köszönhető az a finom, egyáltalán nem ízléstelen humor, ami belengi az egész alkotást. Martinról elhisszük, hogy ő az átlagember, átlagos vágyakkal és gondolatokkal, aki a fesztivál hatására kibújik a lárvaállapotból, és kinyílik egy más minőségű élet felé. A zsugori, mogorva anyát a brit Imelda Staunton alakítja megható kicsinyességgel. Az ikonikus szervező-guru, Michael Lang bőrébe az ifjú Broadway-sztár, Jonathan Groff bújik, aki angyali karizmájával igazi üde és emlékezetes színfolt. Liev Schreiber kapta talán a legizgalmasabbat, a háborús veterán, travi Vilmát. Mit mondjak, várakozáson felül teljesít, és ez igaz a szereplőgárda többségére is.

Ang Lee nagyvonalúan kihagyja a ziccereket, nem idézi meg a fellépőket, zenét is csak a távolból hallunk (bár azt a kiváló Danny Elfman gondozásában). Szolid, emberi léptékbe helyezi az egészet azzal, hogy botladozó főhőse szemén keresztül mutatja be a “világrengető” eseményeket. Mégis érezzük, hogy valami nagyon nagy dolog történik, és Elliot életében is jelentős változásokat hoz a fesztivál – kinyílást, megértést és megérést.

Lee trip-filmje okosan és értelmesen szórakoztat. Megidéz egy kort, egy hangulatot nekünk, akik nem lehettünk ott, akik csak nehezen foghatjuk fel, mit is jelentett ez a mostanság retróval és revivallal súlyosbított mozgalom és életérzés. Talán ennyi a lényeg, hogy kicsit beszívódjunk, hagyjuk, hogy megszédítsen, mint Elliotot az LSD, és elővegyük a zseniális Jimi Hendrix vagy Janis Joplin zenéjét, ne feledjük el őket, művészetüket, törekvéseiket és hatásukat.