Többször láttam a Felperzselt föld rendkívül eltalált előzetesét, mire rászántam magam arra, hogy a filmet is végignézzem. Nehezen indult a dolog, de most már nagy szerencsének tartom, hogy a filmforgalmazók úgy döntöttek, a budapesti mozikban is látható lesz ez a remekmű. Különösen azért örömteli ez, mivel a rendező, Denis Villeneuve nem mondhat magáénak impozáns életművet. Az Oscaros felhajtás viszont, ha másnak nem, reklámnak tökéletes.

Mint a szépirodalmi adaptációk többsége esetében, a Felperzselt föld ereje is témájában és történetében rejlik. Wajdi Mouawad libanoni származású szerző (aki egyébként társíróként jegyzi a film forgatókönyvét) színdarabja ugyanis a Közel-Keletre vezet, vallási ellentétekkel súlyosbított polgárháborús viszonyok közé, ahol feltárul előttünk egy valóban különleges asszony hányattatott sorsa. A sztoriról történetközpontú mű esetében vétek sokat elárulni, de az alapszituációról érdemes néhány szót szólni.

A darab főszereplői a kissé bolondnak tartott édesanyjuk halála után fura örökséggel szembesülő ikrek, Jeanne és Simon Marwal. Anyjuk főnöke, barátja két levelet ad át a két fiatalnak, melyek címzettjeit nekik kell megtalálniuk. Az egyik levél az (általuk halottnak hitt) apjukhoz, a másik pedig (általuk teljesen ismeretlen) fiútestvérükhöz szól. Ha a két zárt borítékhoz mellékelt kísérőlevélben felemlített ígéret betartatik, vagyis a levelek a címzettekhez jutnak, csak akkor nyugodhat békében Nawal, az anya. Itt már sejteni lehet, hogy mélyben eltemetett titkok kínozták az asszonyt, amelyek most napvilágra kerülnek. A két gyermek Canossája ezen titkok nyomába vezet.

Közhely, de érdemes megjegyezni, hogy a tempó a bő kétórás játékidő végére pörög csak fel, de aki a lassú történetvezetés miatt hamarabb feladná, sokat veszíthet. A ritmus úgy válik egyre gyorsabbá, ahogyan egyre több tárul fel a néző előtt az ikerpár nyomozása által és a tökéletes arányérzékkel beszúrt flashbackszerű jeleneteken keresztül. A befogadó eközben maga is elmerül ebben a sötét iszapban, ami csak egyre húzza lefelé és nem is ereszti el. Ebben segítségünkre van a tökéletes kísérőzene (két dalt kölcsönöztek a Radiohead-től, de az eredeti, Grégoire Hetzel által a filmhez komponált művek is varázslatosak). A hangulat és a ritmus a produkció kivételes erénye. Vizuálisan viszont semmi extrára ne számítson a néző, a rendező és operatőre, André Turpin konzervatív technikákat alkalmaz, ez azonban tökéletesen passzol a nehéz témához.

Titkok és tragédiák között vergődünk a főszereplőkkel, akik teljesen hétköznapi módon viselkednek, próbálnak élni és túlélni. Az ikerpárról alig tudunk meg valamit, hátterük és kapcsolatuk homályos, cselekedeteiket a halott anya “szelleme” irányítja. Ő nyitja meg matematikus lányát (Mélissa Désormeaux-Poulin), hogy ki merjen lépni a campus üvegházából a veszélyes, elutasító és félelmetes ismeretlenbe. A fiú (Maxim Gaudette) csak sodródik, de nagy nehezen ő is enged az anyai akaratnak, és a saját lábára áll. Közben pedig – ahogyan a nyomozás halad előre – látjuk magát a sors által megkínzott, megkeményített Nawalt, akit kivételes tehetséggel formál meg Lubna Azabal. Kiemelkedik a filmből, pedig szigorú, csak a túlélésre koncentráló tekintettel viszi el jelenléte kétharmadát. Nem mászik az arcomba, nem provokál, nem erőlködik, hanem emberi, egyszerre erős és gyenge, úgy váltja ki belőlem az együttérzést, hogy észre sem veszem, de a szívem mégis összeszorul.

Különleges alkotás a Felperzselt föld, nem akar tanulságot a szánkba rágni, de feloldozni, megnyugtatni sem, hiszen azokon a tragédiákon, amiket a háborúk idéznek elő, nem lehet túllépni. Villeneuve úgy sokkol, hogy nem üti le a magas labdákat, nem nyomja az arcomba a legdurvább erőszakot. Néha jobban fáj, amit nem látunk, mert el kell képzelni, és belegondolni is rettenetes, miközben tudjuk, hogy bármit el tudunk képzelni, mert ezek a szörnyűségek most, körülöttünk is megtörténnek. A háborúkról szóló filmek hősmítoszai vagy morális kínlódásai helyett azonban a Felperzselt föld nem akar önmagán túlra mutatni. Az utazásról szól csupán, a belső, beavatási útról és az útról, amely kontinensek között vezet, a megértés és talán a megbocsátás felé. Ezen az utazáson az anya, még egyszer, utoljára kézen fogja gyermekeit, és saját múltján keresztül egymáshoz kíséri őket. A lerombolt híd felépül.

Gyengeségei ellenére (elmaszatolt és néhol nem teljesen konzekvens időkezelés és történetvezetés, valamint a két fiatalt alakító színészek apró gyengeségei) a Felperzselt föld alapmű, ráadásul a Közönséges bűnözők óta nem láttam ilyen arcbacsapó, felkavaró zárlatot. Olyan film ez, amit feltétlenül látni kell.

Incendies (Felperzselt föld) trailer